• Az elsődleges agykérgi érzékelő területeken történik az egyszerű észlelt jelek transzformációja bonyolultabb kombinációkba
  • Ahogyan az érzet elmúlik, a róla alkotott emlékkép eltolódik a korábbi stimulusok statisztikai átlaga felé
  • Az idegkutatóknak most először van a kezükben bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy az agykérgi terület korábbi érzékelési jeleket raktároz
Ténygyár-tartalom
4 percnyi olvasnivaló

Több mint 100 éve vetődött fel először tudományos igénnyel az a kérdés, hogy a környezetünkből érkező nyers ingerekből hogyan képződik teljes agyi reprezentáció. A SISSA kutatásai kiderítették, hogy az agykéreg hátsó, parietális területe (PPC) jelentős szerepet játszik az észlelésben. Ez a régió felelős a különböző érzékelési csatornákon befutó ingerek egyesüléséért, valamint memorizálja a korábbi ingerek sorát is.

A tudósok érdeklődésének fókuszában évtizedek óta az áll, hogy az idegrendszer hogyan dolgozza fel az érzékelő szervrendszerből érkező stimulusokat. Az régóta köztudott, hogy az érzékelő receptorok az ingereket elektromos üzenetekké alakítják át, mielőtt azok belépnének az agyba. Az elsődleges agykérgi érzékelő területeken történik az egyszerű észlelt jelek transzformációja bonyolultabb kombinációkba, de mindezek ellenére a pszichológiai történések egyelőre megoldatlanok.

A SISSA azt is vizsgálta, hogy a több érzéken keresztül érkező jelek milyen módon integrálódnak egységbe. Amint megszokjuk egy tárgy különféle érzékszerveken keresztül történő észlelését a mindennapi életben, képesek vagyunk felismerni azt a tárgyat, függetlenül attól, hogy milyen érzékelési csatornán keresztül érkezik az érzékelési jel. A kutatók arra az eredményre jutottak, hogy a képi és tapintási érzékelési csatornán érkező jelekből képzett észlelés jobb, mintha az összes csatorna kombinációján keresztül érkeznének: ez a két csatorna hatásosabban működik együtt az adott tárgy reprezentációjának létrehozásában.

Egy másik tanulmányban azt kutatták, hogyan képződik és marad fenn a korábbi ingerekből álló memória. Egy egyszerű példát vizsgáltak: letesszük a telefonunkat a házban valahova, de nem emlékszünk pontosan, hova, egy bejövő hívás csengése pedig jelzi a pontos helyét. Ahogyan szobáról szobára járva keresgélünk, memorizáljuk az utolsó csengés rezgőmozgását, összevetjük a következő csengéssel, így pedig el tudjuk dönteni, hogy közelebb kerültünk a telefonhoz, vagy egyre távolodunk tőle. De mégis milyen tartós az utolsó csengésről való emlékképünk? Ahogyan az érzet elmúlik, a róla alkotott emlékkép eltolódik a korábbi stimulusok statisztikai átlaga felé. Athena Akrami és kutatótársai patkányokkal végeztek kísérleteket: betanították őket két hallható inger amplitúdójának összehasonlítására, amelyek pár másodperces különbséggel követik egymást. Az adatok azt mutatták, hogy amíg a patkány a második ingerre várt, az első stimulus emlékképe áttolódott a korábbi ingerek átlaga felé.

Mégis hogyan lehetséges az, hogy az agy korábbi statisztikákat alkalmaz a memorizált ingereken? Mivel az agykéreg hátsó, parietális területe az emlékezés kritikus helye, Akrami kutatása is erre a területre koncentrált. Optogenetikát használva elfojtották a PPC aktivitását, így a patkányok sokkal jobb eredményt értek el a teszteken. Miért volt ez így? A válasz abban keresendő, hogy a korábbi kísérletek befolyásolták az első hangingert. Az emlékezet várt érték felé való eltolódásának jelensége csökkentette az elraktározott érzékelési információ pontosságát, a korábbi ingerek felé tolva az emlékképet.

Az idegkutatóknak így most először van a kezükben bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy az agykérgi terület korábbi érzékelési jeleket raktároz. Megérteni viszont azt, hogy ez a terület hogyan azonosítja a szervezet mindenkori szükségletét, valamint hogyan alkalmazkodik ahhoz, az még a jövőre váró hatalmas kihívás.

Ez a cikk is érdekelhet

Mit kell tanulni ahhoz,
hogy a világot irányítsd?

Jogász, közgazdász, katona vagy bölcsész – a világ vezetői igen különböző végzettséggel re…