• Egy új könyv szerint a modern háborúkban több győzelmet aratnak a tankoknál az okostelefonok és a laptopok
  • Propaganda és ellenpropaganda az ukrán fronton és a közel-keleti konfliktzsban
  • Hogyan lehet szembeszállni a dezinformációval, ha a propagandisták nyilvánvaló célja a kétségek elterjesztése?
Ténygyár-tartalom
9 percnyi olvasnivaló

Népszerű dolognak számít a kijelentés, hogy Clausewitz a múlté, és a háborúkat napjainkban már az okostelefonokon és a Facebook-hírcsatornákon vívják. Néhány író ugyanakkor ténylegesen is feltárta, mit jelent ez a gyakorlatban. David Patrikarakos új könyve, a War in 140 Characters, időrendben, részletesen bemutatja, hogyan alakította át a modern háborúkat a közösségi média. A kelet-ukrajnai csatamezőktől a szentpétervári botgyárakig Patrikarakos betekintést enged az olvasóknak olyan hétköznapi polgárok életébe, akik mindenféle katonai kiképzés nélkül változtatták meg a konfliktusok kimenetelét – egy laptoppal vagy egy iPhone-nal.

Patrikarakos könyvének középpontjában az az elképzelés áll, miszerint a háborúról szóló narratíva az új technológiák miatt sokkal fontosabbá vált, mint maga a fizikai háború: a közvélemény valós időben értesül a konfliktusokról, függetlenül attól, hogy mi történik közben a csatatéren. A közösségi média elterjedése olyan helyzetet eredményezett, amelyben a „besorozott” virtuális tömegek akkora erővel vannak felruházva, mint az állami propaganda-gépezet – néha még többel is.

Ez a könyv nem Lexusokról és nem is olajfákról szól. Patrikarakos a konfliktusok mindkét oldalát nagyszerűen megmutatja. Az Izrael 2014-es, a gázai Hamász elleni háborújáról – az „Erős szikla” hadműveletről – szóló fejezet először Farah Baker, egy 16 éves twitteres aktivista lány otthonába viszi el az olvasókat. Ő lett „Gáza hangja” az izraeli bombázások során, tweetjei és a hashtagek (#GazaUnderAttack, # ICC4Israel) máig igen népszerűek a virtuális térben. Patrikarakos meggyőzően mutatja be, hogyan válhatott Baker „egy egyszerű gyerekből a leghatásosabb fegyverré”: a támadás alatt álló városból, szemtanúként szállította a szívbemarkoló történeteket, és a közreadott információkat a háborús övezeten kívül rekedt mainstream média átvette és továbbította a maga közönségének. Lényegében a mainstream média újságírói „a PR-osaivá váltak.” Amikor az volt a vezető hír, hogy „a palesztin rakéták soha nem fogják megállítani Izraelt”, csendben megjegyezte: „Ez az ő verziójuk”. Néhány könyv itt véget is érne, hiszen az esélytelenebb győzelmében ott rejlik a katarzis. Patrikarakos azonban továbblép.

A következő színhely, ahová bepillantást enged, az izraeli védelmi erők belső szentélye. Azt tanulmányozza, ahogyan az izraeli védelmi testület lassan irányt vált, felvéve a harcot egy újfajta ellenséggel és a háborús narratívával szemben. A szereplő egy fiatal katonalány, aki még az előző gázai konfliktus idején kapott utasítást feletteseitől arra, hogy vegye fel a küzdelmet az „analóg háború” ellen: egy YouTube-csatornát nyitva és egy Twitter-fiókon keresztül kezdte terjeszteni az Izraeli Védelmi Erők (IDF) narratíváját. Saját hitelkártyájával fizetett a blog elindításáért, hogy kikerülje a lassú bürokráciát. 2014-re az izraeli felsővezetés csatlakozott a modern korszakhoz, és az IDF Facebook-oldalait vizuális propaganda céljaira kezdték használni, az üzenetek megerősítése érdekében elsősorban videókat adtak közre.

A könyv fókusza hirtelen átvált Gázáról Ukrajnára. Anna Sandalovával – egy középkorú anyával és korábbi PR-igazgatóval – találkozunk, aki meg van döbbenve az intézményesült ukrán katonai korrupción, amelyet évek óta átjár a kleptokrácia, és a katonák alapvető szükségleteit sem képes kielégíteni. Magára veszi a feladatot, hogy betöltse a „kormányzati űrt”. Barátaival elkezd megszervezni egy Facebook-közösséget az ország keleti részén a szeparatisták és az orosz csapatok ellen küzdő ukrán katonák ellátására. Hamarosan beszerzi a szükséges felszerelést – például csizmákat –, és a dermesztő hidegben meg sem állva hajt a frontvonalakig, ahol Patrikarakos csatlakozik hozzá, és tüzérségi tűz közepette juttatja célba a szállítmányt.

Csakúgy, mint a gázai tinédzser lány fegyverropogás alatt született tweetjeire, a Facebookon keresztül harcoló ukrán állampolgárok akciójára is jött a válasz. Ebben az esetben a Sandalovához hasonló aktivisták tömegeit csatasorba állító orosz trollfarmoktól. Patrikarakos közelről mutatja be az állam által támogatott orosz trollokat, egy olyan karakter történetén keresztül, aki az ellenpropaganda-központban dolgozott az orosz-ukrán háború korai szakaszában. Ahelyett, hogy egyszerűen indokolná tevékenységét, a Kreml célja az volt, hogy ellentmondó információkkal árasszák el a zónát és „amennyire csak lehet, zavart keltsenek”. A troll a kollégáival ukránnak álcázott hamis blogokból álló hálózatot hozott létre, és elkezdtek egymástól mint hiteles forrástól idézgetni, így alakult ki az az önreferenciális hazugságkör, amely teljesen szembement a valósággal. A cél az volt, hogy ezt a tartalmat lelkesen fogyasszák, illetve osszák meg Donyeck és Luganszk oroszbarát szeparatistái. A troll racionálissá tette a munkáját: „megtalálta az idiótákat, és azzal eteti őket, amit szívesen fogyasztanak.” A győzelmet Oroszország számára nem az jelentette az új narratív háborúban, hogy meggyőzte az ellenséget saját álláspontjáról, hanem az, hogy növelte a kétségeket az összes hír iránt a célcsoport körében.

Patrikarakos szerint a közösségi média nemcsak centripetális erőt fejt ki – amikor például az ukrán hazafiak új virtuális közösségeit egyesíti az adakozáshoz Sandalova Facebook-oldalán –, hanem egy centrifugális erőt is: ez az, ami elszakítja az embereket egymástól, mint az ukrán szomszédokat (vagy ami azt illeti, az amerikai demokratákat és republikánusokat), akik egymás mellett élnek, de párhuzamos univerzumokban, mert híreik egymástól teljesen eltérő forrásokból származnak.

Mindez akár egy tankönyvi illusztráció is lehetne Hannah Arendt klasszikus leírásához a termékeny talajról, amelyben  totalitarizmus növekszik: „A kísérlet akkor vált sikeressé, amikor az emberek elvesztették a kapcsolatot embertársaikkal, valamint az őket körülvevő valósággal – írta 1951-ben –. A totalitárius uralom számára nem a meggyőződéses náci vagy a meggyőződéses kommunista az ideális, hanem azok az emberek, akik számára a valóság és a fikció (vagyis a valóság és a tapasztalat), az igaz és a hamis (azaz a szabványos gondolatok) között már nem létezik különbség.”

A szerző tisztában van vele, hogy a közösségi médiának a War in 140 Charactersben vázolt fegyverzete hamarosan elavulttá válik (mint a könyv címe is, hiszen a Twitter nem sokkal a kötet nyomdába adása után jelentette be a karakterkorlátozás feladását). A narratív háború és a küzdelem során használt platformok folyamatosan fejlődnek. De még ha az új közösségimédia-technológiák havonta teszik is elavulttá a korábbiakat, a Patrikarakos által felvetett fontos kérdések kísérteni fogják a világot az elkövetkező években: Mennyire hibáztathatók a technológiai cégek? Hogyan lehet szembeszállni a dezinformációval, ha a propagandisták nyilvánvaló célja a kétségek elterjesztése? És ha a háború célja nem feltétlenül katonai vereséget mérni az ellenségre – mint Oroszország és Ukrajna esetében, ahol a helyi lakosságot igyekeznek meggyőzni üldöztetésükről –, akkor mi határozza meg a győzelmet?

War in 140 Characters: How Social Media Is Reshaping Conflict in the Twenty-First Century. David Patrikarakos, Basic Books, 320 pages, $30, November 2017

 

Ez a cikk is érdekelhet

A magyarok a családtagjaiknak
hisznek, nem a kormánynak

A magyarok többsége nem tartja demokratikusnak Magyarországot, nem bízik a politikai rends…