• Bár a logika mást diktál, a második helyezett sportolók szomorúbban, mint a harmadikok
  • A legtöbb sportversenyben harmadik helyért nyerni kell
  • A sportolók a dobogón képtelenek elengedni a „mi lett volna ha…” érzést
Ténygyár-tartalom
4 percnyi olvasnivaló

Ki ne emlékezne Imre Géza történetére a 2016-os riói olimpián – az akkor 41 éves párbajtőröző drámai körülmények között, szinte behozhatatlannak tűnő előnyből veszítette el a döntőt dél-koreai ellenfelével szemben. Imre Géza akkor teljesen megtörten állt a dobogó második fokán, és azt nyilatkozta az ezüstéremről: „El kell telnie még egy pár évnek, hogy értékelni tudjam, talán még 30-40-nek. Ötvennek.” Öt nappal később a férfi párbajtőr csapat az ukránokat legyőzve bronzérmet szerzett, nem utolsósorban Imre Géza teljesítményének köszönhetően, aki széles mosollyal, boldogan állt a pódium legalacsonyabb fokán.

Az ő története is jól szemlélteti azt a jelenséget, amelyet pszichológusok összesen 40 éremátadás kielemzésével igazoltak még 1995-ben. Hiába diktálná azt a logika ugyanis, hogy a sportversenyek végén a dobogó legalacsonyabb fokán álló bronzérmesek a legkevésbé boldogok, az ezüstérmesek pedig elégedettebbek a harmadik helyen végzetteknél – a valóságban ez éppen fordítva van. Ennek pedig az az oka, hogy sok versenyszámban – a csapatjátékokban, illetve a két ember összecsapásán alapuló sportokban, mint a tenisz, a küzdősportok vagy a vívás – a bronzérmet, illetve az aranyat meg kell nyerni, az ezüst viszont döntő veszteséé lesz. Így a bronzérmesek egy győztes csata élményével fejezik be a versenyt, a második helyezett viszont szinte biztosan vesztesnek érzi magát.

Három évvel az 1992-es barcelonai olimpia után Victoria Medvec és Thomas Gilovich, az amerikai Cornell Egyetem pszichológusai, toledói kollégájukkal, Scott Madey-vel igyekeztek utánajárni, hogy a fenti, logikusnak tűnő megállapítást vajon igazolják-e a világjátékok éremosztó ceremóniái. A kutatók olyan filmeket vágtak össze, amelyen a bronz és ezüstérmesek láthatóak közvetlenül a versenyszámuk befejezése után, illetve egy kis idő elteltével, az eredményhirdetéseken. Ezek után anélkül, hogy elmondták volna nekik a versenyek végeredményét, egyetemi diákokat kértek arra, hogy 10-es skálán (amelyen az 1-es a gyötrelmet, a 10-es pedig az eksztázist jelölte) értékeljék a sportolók viselkedését és érzelmeit. A vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy a bronzérmesek valóban sokkal boldogabbnak tűntek, mint a második helyezettek. Míg a diákok a bronzérmesek érzelmeit átlagosan 7,1 pontra értékelték a verseny végeztével, és 5,7-re a dobogón, az ezüstérmesek 4,8 és 4,3 pontot „értek el a boldogság-skálán”. Azóta több hasonló kutatás is hasonló eredményre jutott.

Ezt az elsőre ellentmondásosnak tűnő viselkedést a pszichológusok a „kontrafaktuális gondolkodással” magyarázzák, ami tulajdonképpen a „mi lett volna ha…” érzést takarja. Vagyis azt a kínzó, folyamatosan kísértő gondolatot, hogy a dolgok alakulhattak volna másképpen is. Ilyenkor az ezüstös sportolók képtelenek objektíven megítélni a saját teljesítményüket, az agyuk folyamatosan azon jár, milyen nüanszokon múlott a vereségük, mit csinálhattak volna jobban, mi alakulhatott volna másképpen. Ezzel szemben a bronzérmesek éppen az ellenkezőjét élik át – megkönnyebbülnek, felszabadultak, hiszen könnyen le is csúszhattak volna az éremszerzésről. Ezért fordulhat elő, hogy a legtöbb sportolónak a bronz végül értékesebb, több boldogságot okoz, mint az ezüst.

 

 

Ez a cikk is érdekelhet

A Föld szeretné, ha vegetáriánusok lennénk

A Science-ben megjelent tanulmány megpróbál javaslatot tenni arra, hogyan lehet csökkenten…