• Úgy látszik, hogy végleg elmúlt a történelmi pillanat
  • Nem mentheti meg az amerikai demokráciát az, ami miatt Trumpot leváltják
  • Az amerikai demokrácia problémái nem tűnnek el olyan hirtelen, mint ha Trump 2016-ban szűkösen, de veszített volna az elnökválasztáson
Ténygyár-tartalom
9 percnyi olvasnivaló

Amikor az elnök ügyvédjének irodájában razziát tartott az FBI, és korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója bűnösnek vallotta magát; amikor egykori kampányfőnöke 305 évnyi börtönbüntetéssel néz szembe; amikor egy különleges szövetségi tanácsos és az államügyész is bűnügyi vizsgálatokat kezdeményez az elnöki üzleti partnereivel szemben, amikor olyan pletykák kapnak szárnyra, hogy az alelnök és az ENSZ-nagykövet közösen tervezi az indulását a következő elnökválasztáson – az ilyen hírekre mindenki felkapja a fejét, legyen a rendszer híve vagy kritikusa.

A New Yorkerben Adam Davidson ezt a pillanatot a 2003-as iraki megszállás, illetve a másodlagos jelzálogpiaci válság 2007-es kezdetéhez hasonlítja – mindkét alkalommal érezni lehetett volna a katasztrófa bekövetkeztét, ha a megfelelő helyen keresték volna az előidéző okokat. „Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ez az a hét, amikor megkezdődik a Trump-elnökség utolsó szakasza” – írta. „És ez nem valami prófécia, hanem egy egyszerű kijelentés a nyilvánvaló igazságról” – tette hozzá.

Liberális vágyak

Vannak viszont, akik Davidson – és sokan mások hasonló – kijelentését inkább a vágyakozás körébe sorolják: középpontjában az a liberális elképzelés áll, hogy Trump elmozdítása a hivatalából egy olyan esemény, amely visszavezet a normális és józan politika irányába.

Maga a vágyakozás érthető – de egyrészt veszélyes, másrészt irracionális. Önmagában az, hogy sikerül véget vetni Trump elnökségének, nem fogja megoldani vagy akár lényegesen enyhíteni az amerikai politikai rendszert sújtó legtöbb problémát. Ezek már jóval a hivatalba lépése előtt jelen voltak – sőt, ezek tették lehetővé a megválasztását –, és éveken át fejtik majd ki pusztító hatásukat a távozása után is.

Ráadásul a Trump-elnökség elsöprésének vágya időnként, úgy tűnik, találkozik az egész amerikai politikai rendszer drámai szétrobbantásának vágyával: egyfajta apokaliptikus eseményre van szükség – mondják –, amely után tiszta lappal indulva egy nagy forradalmi mozgásban újraéleszthető a demokrácia. Nem véletlen, hogy Trump felemelkedése egybeesett az államcsínnyel kapcsolatos félelmetes, de tompított aggodalmakkal, a zsarnokság uralomra jutásának fenyegetésével és még egy második amerikai polgárháború vagy a szétszakadás lehetőségével is. Ezek az aggályok részben Trumpra jellemzőek. De azokat a gondokat is tükrözik, amelyek túlmutatnak rajta.

Igény volna rá

Az igazság az, hogy Trump elmozdítása az elnöki székből – bár igény volna rá, de – nem sokat jelentene az amerikai politikai intézmények pályájának megváltoztatásában. És az a vágy, hogy valami földrengésszerű eseménynek kell bekövetkeznie a változás előmozdítására, komoly veszélyt hordoz magában. A legtöbb, amit meg lehet tenni – írja a vox.com-on megjelent cikkében Dylan Matthews –, hogy sikerüljön elejét venni a dolgok még rosszabbra fordulásának. És ehhez el kell szakadni a megváltónak hitt fantazmagóriáktól.

Önmagában az akadályoknak a puszta száma, amelyet a jogalkotás reformjának le kell küzdenie – az obstrukciótól a bizottsági szavazásokig – a szövetségi kormányt egyfajta vétokráciává változtatta: ahol a kisebbségnek nincs meg az eszköze akaratának érvényesítésére, de meg tudja vétózni a többség javaslatait. A gerrymandering (a választási körzethatárok egyoldalú megváltoztatása), az aránytalan képviselet a Kongresszusban és az elektori testületben egy olyan képviseleti kormányzathoz vezet, amely egyáltalán nem tekinthető reprezentatívnak.

A polarizáció – különösen a negatív polarizáció, amelyben jóval erősebb a másik párt tagjai iránti gyűlölet, mint a saját párttal szembeni lojalitás – az idő előre haladtával egyre nehezebbé teszi valamiféle kompromisszum és kétoldalú kapcsolat kialakítását.

Arcuk is van a problémáknak

2015-ig ezek a problémák mindenütt jelen voltak, de nagyrészt arctalanul. Donald Trump adott nekik emberi formát – illusztrálva az Egyesült Államokban általános demagógiára való hajlamot, valamint a milliárdosok befolyását, akik saját vállalkozásaik szabályozásának enyhítésére, adóik csökkentésére törekszenek. Az Egyesült Államok egyik legsilányabb – többségellenes – intézményének (az elektori testületnek) – folytatja Matthews – a segítségével szerzett kongresszusi többséget, gerrymanderinggel és a baloldali városi területek alulreprezentáltságával erősödve.

Jogos tehát amiatt aggódni, hogy Trump veszélyezteti a jogállamiságot és egyes demokratikus normákat, de a szórványos és szokatlan disztópia ott jelentkezik, ahol alábbhagy a fontos normák fokozatos megszüntetése miatti aggodalom, és ahol az a még inkább kitapintható félelem is mérséklődik, hogy Trump saját maga megpuccsolását készíti elő, a teljes körű diktatórikus hatáskörök magához ragadása érdekében. (Timothy Snyder, a Yale történésze, akinek On Tyranny (Zsarnokság) című könyve a Trump-korszak egyik első nagy bestsellere volt, „eléggé elkerülhetetlennek” nyilvánította azt, hogy Trump megkísérel majd diktatórikus módon hatalomban maradni.)

Sokan fantáziálnak Trump korai, drámai bukásáról, részben azért, mert ez azt jelezné, hogy az élet visszatérne a normális kerékvágásba, és eltűnnének a süllyesztőben az általa szimbolizált diszfunkciók. Viszont a Trumpot létrehozó erők az elnök elmozdítása után is a helyükön maradnak, a dagonyázás könnyen disztópiába fordulhat, és egy amerikai típusú tisztán zsarnoki rendszer jöhet létre – hasonlóan, mint a formálisan demokratikus Magyarországon és Lengyelországban. De láthatóak a jelei olyan utópikus fantáziálásnak is, amit például Bernie Sanders Trump-ellenes mozgalma képvisel, széles körű, „régóta esedékes politikai forradalmat” képviselve, egy olyan terv megvalósítása érdekében „amelyik az ország dolgozó családjaira és nem csak a milliárdosok osztályára” támaszkodik.

A francia forradalmat megelőző időszakra is a túlzott hatalomkoncentráció nyomta rá a bélyegét – idéz egy történelmi példát Dylan Matthews –, a franciák pedig úgy döntöttek, hogy először alkotmányos monarchiát, majd forradalmi köztársaságot létrehozandó az utcára kényszerítik a problémáik megoldását. Azonban egy negyedszázad elmúltával – és több millió európai áldozat árán – a Bourbon-dinasztia visszatért, és a status quo ante („legyen, amint eddig volt”) érvényesült.

Nem egyértelmű, hogy jó ötlet volt-e vagy sem a francia forradalom, de az biztos, hogy sem rövid-, sem középtávon nem érte el céljait: a Bourbonokénál sokkal érzékenyebb, tartós, stabil politikai rendszer megteremtését.

Hiányzik a forradalmi sokk

Most pedig Amerikában néhányan nyíltan érvelnek az amerikai kormányzati rendszer forradalmi megdöntése mellett – de ehhez alapvetően hiányzik a forradalmi vagy az alkotmányellenes gondolkodás. Még az újabban felélénkülő amerikai szocialista mozgalom tagjai is szinte kizárólag reformista szociáldemokraták és nem forradalmi szocialisták. Összességében hiányzik a forradalmi sokk egy radikálisan új politikai rend megteremtéséhez.

Hogy mit lehet, mit kellene mégis tenni? Egy sor olyan dolog lenne, amelyek érvényre juttatása képes lenne valamelyest javítani a helyzeten: ilyen az obstrukció és az elektori testület megszüntetése, a félidei választások eltörlése, azzal, hogy egymással párhuzamosan mind a Kongresszus, mind a Szenátus, mind pedig az elnök mandátuma négy évig tartson. A gerrymandering megszüntetéséhez és az arányos képviselet felé való elmozduláshoz el kell fogadni a Fair Representation Actet. Határozott jogot kell szerezni az alkotmány módosítására a választások állami finanszírozásának, a vállalati és civil szféra politikai természetű költéseinek átláthatóvá tétele érdekében.

Ezek ambiciózus reformoknak tűnnek – összegez Matthews –, de még abban a rendkívül valószínűtlen esetben is, hogy valamennyi megtörténik, számos probléma megmarad az amerikai belpolitikában. A pártok éles szembeállását nem lehet szabályozni, és a szólásszabadság megsértése nélkül teljesen azt sem lehet megakadályozni, hogy a vállalatok köre és a gazdag réteg bizonyos mértékig oligarchikus hatalmat gyakoroljon.

És ha a fenti változások nem bizonyulnak elegendőnek, akkor Trump elmozdíthatatlan lesz a Fehér Házból. Ráadásul még az ő eltávolítása révén sem fog az amerikai társadalom hirtelen kigyógyulni a politikai diszfunkcionalitásból. Trump távozásával az amerikai demokrácia problémái nem tűnnek el olyan hirtelen, mint amennyire eltűntek volna, ha 2016-ban szűkösen, de veszített volna az elnökválasztáson.

Ez a cikk is érdekelhet

Muszlimot ötből egy,
zsidót kettőből egy
magyar fogadna a családjába

Nagyon erős a magyarok ellenérzése a muszlimokkal szemben, de a csehek még nálunk is rossz…