• Könnyedén és gyorsan elfogadták a „mesterséges intelligencia” kifejezést – anélkül, hogy bármilyen formális definíciója lett volna
  • A mesterséges intelligencia kutatásának korai szakaszában az emberi szintű teljesítmény és intelligencia volt az egyértelmű inspiráció
  • A játékok is lehetőséget nyújtottak a gépi tanulás vizsgálatára és egy különleges változat, a megerősítés tanulásának felfedezésére
Ténygyár-tartalom
8 percnyi olvasnivaló

Általános az egyetértés abban, hogy az „artificial intelligence” (magyarul: mesterséges intelligencia, röviden: MI) kifejezést John McCarthy használta először az 1955. augusztus 31-i keltű, az 1956-os dartmouth-i konferenciához címzett írásbeli javaslatában. A szerzők között volt a dartmouth-i McCarthy mellett Marvin Minsky a Harvardról, Nathaniel Rochester az IBM-től és Claude Shannon a Bell Laboratoriestól. Később mindannyian, Rochestert leszámítva az MIT-n dolgoztak, igaz, a hatvanas évek elején McCarthy átment a Stanfordra. A tizenkilenc oldalas javaslat hatoldalas bevezetőjét a négy szerző javasolt kutatásokról szóló egyéni szerzői szakaszai követtték. Feltételezhetően McCarthy írta az első hat oldalt, amelyben benne van a Rockefeller Alapítvány számára kidolgozott, 10 kutató támogatását célzó költségvetési javaslat is.

A címlap szövege ez volt: „Kutatási javaslat a mesterséges intelligencia területén a Dartmouth-i nyári workshopra”.

A tanulmány azt a következtetést vonja le, hogy a tanulás minden aspektusát vagy az intelligencia bármely más elemét alapvetően pontosan le lehet írni, és ezt egy géppel szimulálni lehet.

Definíció nélkül is értették

És így kezdődik a második bekezdés első mondata: „A mesterséges intelligencia problémájának néhány aspektusa:”.

Ilyen egyszerűen! Nincs leírva, hogy mi az az emberi intelligencia, nincs érv arra vonatkozóan, hogy a gépek képesek-e erre (vagyis „intelligensnek lenni”), és nem szólalnak meg fanfárok sem a „mesterséges intelligencia” (mindent kisbetűvel írva) kifejezés bevezetésekor.

1956 márciusában Allen Newell és Herb Simon – akkoriban a RAND Corporation és a Carnegie Institute of Technology tudósai (később mindketten a Carnegie Mellon Egyetem szaktekintélyei) – négy oldal terjedelemben fogalmazta meg a saját javasolt kutatási hozzájárulását. Mondván, hogy egy sor eredményt értek el a komplex információfeldolgozás területén, és hogy „ennek a tevékenységnek a nagy része a mesterséges intelligencia körébe tartozik”. A jelek szerint tehát könnyedén és gyorsan elfogadták a „mesterséges intelligencia” kifejezést – anélkül, hogy bármilyen formális definíciója lett volna.

McCarthy bevezetése és a hat megnevezett résztvevő által megcélzott valamennyi kutatás jelzi: ambicióban nem volt hiány.

Még a jelenlegi számítógépek sebessége és memóriakapacitása sem elegendő az emberi agy magasabb szintű funkcióinak szimulálására, de a legnagyobb akadály nem is a gép kapacitásának szűkössége, hanem az, hogy a szakemberek képtelenek olyan programokat írni, amely teljes mértékben kihasználná azt, ami rendelkezésre áll – írja blogbejegyzésében Rodney Brooks.

Néhány téma, amelyet McCarthy a bevezetőben körvonalaz (és amit egyéni munkaterveikben bővítenek ki a többiek): miként használhatnak emberi nyelvet a számítógépek, milyen a „neuronhálók” elrendezése, hogyan fejlesztheti saját magát a gép, hogyan képes absztrahálni a világot megfigyelő szenzorok adataiból, képes-e és hogyan a kreatív gondolkodásra a számítógép.

Ambícióban nem volt hiány!

Emlékezzünk rá: abban az időben csupán egy maréknyi digitális számítógép volt a világon, és egyikben sem volt több, mint néhány tíz kilobájt memória a programok és adatok futtatásához, és hosszú távú tároláshoz jobbára csak lyukkártyákat lehetett használni.

Az biztos, hogy nem McCarthy volt az első, aki együtt említette a gépeket az „intelligenciával”, hiszen Alan Turing már 1950-ben megjelentette a maga Computing Machinery and Intelligence című írását a Mind című szakmai folyóiratban. Igaz, ebben még nem volt szó a „mesterséges” intelligenciáról. Turing ebben az írásban mutatta be az „Imitation Game”-et, amelyet később „Turing-tesztnek” neveztek el: egy személynek el kellett döntenie, hogy az 1950-es évekbeli azonnali üzenetküldési rendszerben egy személy vagy egy számítógép-e a partnere. Turing akkor úgy becsülte, hogy a 2000-es év (bináris számjegyként) 128 MB memóriával rendelkező számítógépe 70% -os eséllyel becsülheti meg, hogy valóban emberrel van dolga.

Bár az írás címében az „intelligencia” kifejezést használta, magában az anyagban csak egyszer fordul elő (míg a „machine” szó 207 alkalommal jelenik meg a szövegben), olyan ember intelligenciájára utalva, aki megpróbál egy felnőtt embert imitáló gépet építeni. A cél azonban egyértelmű. Úgy vélte, hogy 2000-re megalkotható lesz egy olyan gép, amely emberként képes gondolkodni. Még azt is megbecsülte, hogy hány programozóra lesz szükség ehhez (hatvan a válasz, és ez ötven éven át dolgozva csak 3000 programozóévet jelent) – ami csekély szám a mai szoftverrendszerek szabványaihoz képest.

A „diszkrét vezérlésű gépek”

Turing egy kissé korábban, már 1948-ban megírta az Intelligent Machinery című tanulmányát, de csak jóval halála után, 1970-ben jelent meg először. Turing ebben vázolta fel a „diszkrét vezérlésű gépeket” – amelyeket ma „számítógépeknek” nevezünk. Aztán nekiállt egy olyan gépet készíteni, amely teljes mértékben képes imitálni az embert, még ha – mint megjegyzi –, az agyi rész túl nagy is lenne ahhoz, hogy az érzékelő részbe kerüljön, ezért azt távolról kell működtetni. Rámutatott arra, hogy az akkori érzékelők és motoros rendszerek talán nem nőttek fel a feladathoz, ezért arra a következtetésre jutott, hogy az intelligenciának azok a részei, amelyek a leginkább vizsgálhatók, a játékok és a kriptográfia, valamint kisebb mértékben a nyelvi fordítás és a matematika.

A mesterséges intelligencia kutatásának korai szakaszában az emberi szintű teljesítmény és az emberi szintű intelligencia volt az egyértelmű inspiráció. Ez volt az a cél, amely a legtöbb kutatót erre a területre vonzotta az első hatvan év során. Ez a cél azonban nagyon keménynek bizonyult: továbbra is várat magára az áttörés.

Keresőfák, blokkok és társaik

A gyors játékra képes programok megírása vezetett a „keresőfa” elképzeléséhez, ami kulcsfontosságú volt a korai MI-kísérleteknél. Már ezek a játékok is lehetőséget nyújtottak a gépi tanulás vizsgálatára és egy különleges változat, a megerősítés tanulásának felfedezésére.

Voltak, akik egy kétdimenziós blokkvilágban dolgoztak a problémamegoldáson egy elképzelt robottal, amely képes felvenni és letenni a blokkokat a verem tetején vagy egy szimulált egydimenziós táblán.

Mások az alapul szolgáló háromdimenziós blokkok geometriájának helyreállításán dolgoztak, beleértve az árnyékokat is, és előkészítették a jövő teljesebb képi rendszerét.

Megint mások pedig a komplex természetes nyelvi megértés és a komplex háromdimenziós blokkokon alapuló problémamegoldás területét kutatták.

Senki sem azért dolgozott ebben a blokkvilágban, mert ez ambicinálta volna. Sokkal inkább azért, mert úgy érezték, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel képesek előrehaladni azoknak a problémáknak a megoldásában, amelyek fontosak az emberi szintű intelligencia szempontjából.

Idővel egyre fejlettebbek lettek az MI-nek ezek a szub-diszciplínái, mivel a kutatók egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az egyes részproblémák megközelítésének területén. Az MI altudományai közé tartozott a tervezés, a problémamegoldás, a tudásreprezentáció, a természetes nyelvek feldolgozása, a keresés, a játék, a szakértői rendszerek, a neurális hálózatok, a gépi következtetés, a statisztikai gépi tanulás, a robotika, a mobil robotika, az egyidejű lokalizáció és térképezés, a képfelismerés és sok más.

Ez a cikk is érdekelhet

Milyen szakmát választanak
a sorozatgyilkosok?

  Rendőr, katona, vallási vezető, de fakertész, cipész és portás is az átlagnál gyakr…