• Amit teszünk, az legtöbbször nincs összhangban azzal, ahogyan az adott tettet érzékeljük
  • A semlegesebb tulajdonságokat általában a környezetünkben élőkhöz hasonlóan ítéljük meg mi magunk is
  • Egy konkrét cselekvés önmagában kevésbé fontos számunkra, mint az, hogy mások szemében mit jelent
Ténygyár-tartalom
9 percnyi olvasnivaló

Pszichológiai kísérletek sorozata bizonyítja, hogy bármennyire tudod is, ki vagy, mindig tudsz meglepetést okozni önmagadnak.

  1. Amit magadról gondolsz, az gyakran szebb a valóságnál

Ha olyanok vagyunk, amilyenek nem akarunk lenni, egyszerűen csak elhitetjük magunkkal, hogy nem is vagyunk olyanok. Emily Pronin, a Princeton University pszichológusa szerint amikor kívülről nézünk egy szituációt, nagyon könnyen felismerjük, ha az egyik fél igazságtalan vagy előítéletes a másikkal. Amikor azonban magunkat értékeljük egy ilyen helyzetben, hajlamosak vagyunk saját tetteinket kifogástalannak ítélni. Tehát amit teszünk, az legtöbbször nincs összhangban azzal, ahogyan az adott tettet érzékeljük.

  1. Amit csinálsz, azt gyakran még magadnak sem tudod megmagyarázni

Ahhoz, hogy megfejthessük, mennyire ismerjük magunkat, tudni kellene, milyenek is vagyunk valójában. Ez egy sor kérdést vet fel, amelyek megválaszolásához a kutatók különböző módszereket dolgoztak ki. Egy személy minél pontosabb megismeréséhez nemcsak maga a személy, de barátai, családtagjai, sőt még tudatalatti folyamatai is vizsgálati alanyokká válnak. Ez utóbbi feltérképezéséhez használják az IAT (implicit asszociációs teszt) különböző verzióit. Ez egy asszociációs feladatsor, és arra a felismerésre épít, hogy a spontán reakcióinkban főszerephez jutnak a tudattalan folyamataink.

Amit tudatos szinten magunkról feltételezünk, az nagyban eltérhet ezektől a tudatalatti folyamatoktól. Egy ember tudattalan énképe gyakran előre megjósolhatóvá teszi a viselkedést (például az idegesség vagy a közvetlenség esetében). Más helyzetekben természetesen tudatosabb lehet a viselkedés – ilyen a lelkiismeretesség vagy a kíváncsiság. Ezeknek a mértékét sikeresebben mérhetjük kérdőíves formában – legalábbis ezt vallja Mitja Back, a német Universität Münster szakértője.

  1. Ahogy viselkedsz, az sokat elárul rólad másoknak

Simine Vazire, a University of California kutatója szerint ismerőseink elsősorban két módszerrel állapítják meg, milyen emberek vagyunk. Egyrészt a külsődleges jegyeinkből „olvasnak ki” tulajdonságokat, másrészt hajlamosak elsőként a szélsőséges jellemvonásokat azonosítani. Az első módszerrel olyan személyiségjegyeket vesznek észre, amelyek egyenesen hatnak a viselkedésünkre. Ezekről olvashatunk a nonverbális kommunikáció alapvetéseit összegyűjtő (populáris vagy tudományos) írásokban is – például köztudott, hogy aki szorong, az gyakran a kezét tördeli, vagy az ajkait harapdálja.

A második módszer a szélsőségesen pozitív (mint intelligens vagy kreatív), illetve negatív (mint őszintétlen vagy önző) tulajdonságok azonosítására alkalmas. Ezeket a vonásainkat jellemzően mi magunk kevésbé vesszük észre (lásd az 1. pontot), míg a semlegesebb tulajdonságokat általában a környezetünkben élőkhöz hasonlóan ítéljük meg mi magunk is.

  1. Néha jobb kibújni a bőrödből, mint magadba mélyedni

A naplóírás, önmagunk értékelése, cselekedeteink felülvizsgálata mind régóta ismert önmegismerési út. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek a gyakorlatok képesek leginkább közelebb vinni önmagunkhoz. Erika Carlson, a University of Toronto kutatója 2013-ban szakirodalmi példákra hivatkozva érvelt amellett, hogy a meditáció hatékonyan segíti az önismeretet. A tudatos meditáció során ugyanis nem mélyülünk el a problémáinkban, egyszerűen hagyjuk, hogy a gondolatok megformálódjanak és elsuhanjanak előttünk, és ezzel – magunkon kívül helyezkedve – képesek vagyunk a gondolatainkat pusztán gondolatoknak, nem pedig megmásíthatatlan tényeknek, igazságoknak látni. Ezáltal könnyebben azonosítjuk és fogadjuk el a bennünk zajló folyamatokat, és közelebb kerülünk önmagunk megértéséhez.

  1. Ha úgy érzed, értesz valamihez, valószínűleg nem értesz hozzá

Az emberek általában minél kevésbé értenek valamihez, annál inkább érzik magukat szakavatottnak az adott területen. Ez nem más, mint a Dunning-Krueger-hatás. Mindez persze nem mindenre igaz, és ha valamire mégis, annak jó oldala is van: Jonathon Brown, a University of Washington és Shelley Taylor, a Los Angeles-i University of California kutatói amellett érvelnek, hogy önmagunk felértékelése növeli a teljesítményünket, és pozitívan hat a jóllétünkre is. Ezzel szemben a depresszióra hajlamos embereknek meglepően realisztikus az önértékelésük.

  1. Ha negatív önképpel rendelkezel, ennek az igazolását várod másoktól is

Azok, akiket gyerekkorukban rendszeres megvetés, lealacsonyítás vagy lenézés ért (például bármilyen erőszak formájában), jellemzően felnőttkorukban is lekicsinylik a saját tetteiket. Ez pedig hosszú távon bizalmatlanná, csalódottá és elkeseredetté teheti őket, ami később akár öngyilkos gondolatokhoz is vezethet.

Azt feltételezhetnénk, hogy akiket gyerekkoruktól kezdve kevésre becsültek, azok mindezt éppen túlkompenzálni igyekeznek – de nem így van. Az austini University of Texas pszichológusa, William Swann házastársakkal végzett kísérletei is bizonyították, hogy míg a pozitív önképpel rendelkezők jobban érzik magukat, ha dicséretet és elismerést kapnak a partnerüktől, addig a magukat kevésre becsülők saját kisebbrendűségük igazolását várják partnerüktől. Ez egyébként Swann szerint nem más, mint az önigazolásra való hajlam egyik – kétségtelenül veszélyeket rejtő – példája.

  1. Folyamatosan megtéveszted magadat, anélkül, hogy ezt érzékelnéd

Azzal, hogy általában igyekszünk lenyűgözni másokat, hajlamosak vagyunk megtéveszteni önmagunkat is. Soha nem leszünk jó kereskedők, ha nem hiszünk abban, hogy amit árulunk, az valóban értékes. Egy kutatás például rámutatott, hogy ha a résztvevőket azért jutalmazzák, mert másokkal képesek elhitetni, hogy egy IQ-teszten maximális pontszámot értek el, a résztvevők egy idő után elkezdenek hinni abban, hogy valóban kimagasló IQ-értékekkel rendelkeznek.

  1. A „valódi önmagad” erősebb, mint hinnéd

A legtöbben azt gondolják, hogy vannak eredendően meglévő, mélyen belül gyökerező tulajdonságaik, értékeik, amelyek egy logikus egészet alkotnak. Rebecca Schlegel és Joshua Hicks, a Texas A&M University kutatói megfigyelték, milyen kapcsolatban van az emberek „valódi önmagukról” alkotott képe és az önértékelésük. A kísérleti alanyok részletes naplót vezettek, amelyből az derült ki, hogy leginkább akkor váltak bizonytalanná, amikor olyan dolgot tettek, ami morálisan megkérdőjelezhető. Amikor például nem voltak őszinték, vagy önzően viselkedtek, elidegenedettnek érezték magukat a „valódi önmaguktól”.

Ez a személyiségkép egyébként annyira erős tud lenni, hogy mások tetteit is képesek vagyunk saját erkölcsi meggyőződéseink alapján értékelni. Ha például valaki másként viselkedik, mint az szerintünk helyénvaló lenne, jellemzően a körülményeket okoljuk a tettéért – míg ha a mi elvárásainknak megfelelően cselekszik, azt az ő belső késztetésének, a „valódi önmaga” tevékenységének gondoljuk.

  1. Ha bizonytalan vagy, minden bizonnyal erkölcsösen cselekszel

Akik nem hisznek abban, hogy van valamilyen jó tulajdonságuk, az egész világnak igyekeznek bizonyítani, hogy rendelkeznek vele. Drazen Prelec, a Massachusetts Institute of Technology pszichológusa az „önjelzési elmélettel” (self-signaling) magyarázza a jelenséget: egy konkrét cselekvés önmagában kevésbé fontos számunkra, mint az, hogy mások szemében mit jelent az adott cselekvés. Ha például azt halljuk, hogy kevésbé vagyunk segítőkészek és nagyvonalúak az átlagnál, egycsapásra többet kezdünk adakozni.

  1. Ha rugalmasnak gondolod magad, sokkal jobban fogsz teljesíteni

A magunkról alkotott önkép könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat. Carol Dwecknek, a Stanford University kutatójának a megfigyelései azt mutatják, hogy ha egy tulajdonságot változónak (felvehetőnek, alakíthatónak, tanulhatónak) gondolunk, sokkal nagyobb energiákat fektetünk a fejlesztésébe, mint ha akaraterő- vagy intelligenciabeli kérdésnek tekintenénk.

Akik merevebb önképpel bírnak, nagyobb bukásként élik meg a sikertelenségüket. Számukra ez ugyanis korlátoltságuk bizonyítéka, és ez félelmet ébreszt bennük – a bukástól való félelem pedig a sikertelenség érzéséhez vezet. Ezzel szemben azok, akik fejleszthetőnek gondolják magukat, kisebb botlásokként értelmezik a kudarcokat, és igyekeznek fejlődésük egyik lépcsőjének tekinteni azokat.

Mindezek után tehát már csak kérdések maradnak: megismerhetjük-e magunkat egyáltalán? Képes-e az ember önmagát kívülről, elfogulatlanul szemlélni? Ami bizonyos, hogy a mindenkori személyiség nem állandó, hanem állandóan változó, a körülményekhez igazodó folyamat egy adott állomása. Ha így tekintesz önmagadra, biztosan elfogadóbb leszel és nyitottabb arra, hogy meglepd saját magad.

(Az eredeti cikk a Scientific American oldalán érhető el.)

Ez a cikk is érdekelhet

A Föld szeretné, ha vegetáriánusok lennénk

A Science-ben megjelent tanulmány megpróbál javaslatot tenni arra, hogyan lehet csökkenten…