• Az igaz probléma a szó szoros értelmében az utcán hever
  • Valóban „lusták” lennének a diákok?
  • Az előrejutás vágya fokozza a stresszt, és teszi nehezebbé a feladat elvégzését
Ténygyár-tartalom
9 percnyi olvasnivaló

Az E Price néven publikáló szakíró 2012 óta tanít pszichológiát. Az elmúlt hat év során nemegyszer volt tanúja annak, hogy a különböző évfolyamra járó diákok késve adják be a dogozatokat, kihagyják a prezentációs napokat, nem csinálják meg a feladatokat, elmulasztják a határidőket. Látta, hogy a leendő posztgraduális hallgatók nem adják le időben a jelentkezésüket; megfigyelte, hogy a doktorjelöltek hónapokig vagy akár évekig bíbelődnek a disszertáció vázlatával; egyszer pedig volt olyan diákja is, aki egy félévben két órájára is feliratkozott, de egyetlenegyszer sem jelent meg azokon.

És mindezeknek az oka szerinte aligha a lustaságban keresendő. Sőt abban sem hisz, hogy létezik egyáltalán lustaság.

Mint szociálpszichológust elsősorban az emberi viselkedéshez vezető helyzeti és kontextuális tényezők érdeklik. Egy személy cselekvéseinek előrejelzéséhez vagy megmagyarázásához általában elég biztonságos dolog a társadalmi normákat és a személy kontextusát vizsgálni. A szituációs kényszerek sokkal meghatározóbbak a viselkedésre nézve, mint a személyiség, az intelligencia vagy más egyéni szintű tulajdonságok.

Tehát amikor azt látni, hogy egy diák nem végzi el a feladatait, elmulasztja a határidőket, vagy eredménytelennek bizonyul a saját életének egy más vonatkozásában, érdemes megkérdezni, hogy melyek azok a szituációs tényezők, amelyek hátráltatják. Mire lenne szüksége? És amikor mindez viselkedési „lustasággá” válik, meg kell kérdezni: melyek az útjában álló láthatatlan akadályok?

Mert mindig vannak akadályok. Gyakran az első megtett lépés a „lusta” viselkedési minták felszámolásához vezető úton felismerni ezeket a korlátokat – és legitimnek tekinteni őket.

Nagyon hasznos, ha ítélkezés helyett kíváncsisággal tekintünk az ilyen viselkedésre. E Price ezt egy barátjától tanulta meg, aki kimondottan lelkesedik a fogyatékkal élő és a hajléktalan emberek elfogadásának és elhelyezésének ügye iránt. Vélhetően azért is, mert életének egyes szakaszaiban maga is fogyatékkal élő és hajléktalan volt.

Teljesen ostoba az az előítélet – állítja –, hogy egy hajléktalannak csak alkoholra vagy cigarettára kell a pénz. Aki hajléktalan, tudja, hogy az éjszakák hidegek, a világ barátságtalan, és minden fájóan kényelmetlen. Akár a híd alatt, akár sátorban vagy menhelyen alszanak, nem könnyű kipihenniük magukat. Sérülést szenvedve vagy krónikus betség által sújtottan aligha számíthatnak orvosi ellátásra. És az egészséges étkezés fogalma is valószínűleg ismeretlen számukra.

Ebben a krónikusan kényelmetlen, túlstimuláló kontextusban, amelyhez italra vagy cigarettára van szükség a túléléshez egy hajléktalannak, – E Price szavaival – kurvára értelmet nyer minden. A fagyos éjszakában talán az alkohol ad némi meleget, és el tud aludni. Az állandó éhségérzetet pedig néhány elszívott cigaretta csillapíthatja…

Kevés olyan ember gondolkodik így, aki maga nem hajléktalan. Inkább morálizálva ítélik meg a szegény emberek által hozott döntéseket, nyilván egyszerűbb számukra a világ igazságtalan voltáról elmélkedni. Sokaknak könnyebb arra gondolniuk, hogy legalább részben a hajléktalanok a felelősek a sorsukért, a szenvedéseikért, mint közelebbről megismerni a helyzetüket előidéző tényezőket.

És ha valaki nem összefüggéseiben tekint egy személy sorsára – hogy milyen érzés lehet így élni a mindennapjaikat, hogy milyen apró bosszúságok és komoly traumák határozzák meg az életüket –, könnyen általánosít, merev elvárásokat megfogalmazva annak viselkedését illetően. Pedig nem lenne szabad megfeledkezni róla, hogy legtöbbjük mentális egészségügyi problémákkal küzd, és folyamatosan harcolnak azért, hogy embernek tekintsék őket. Senki sem törődik azzal, hogy sokszor hetekig vagy hónapokig nem jutnak pihentető alváshoz vagy tápláló étkezéshez.

Pedig ők már erejükhöz mérten mindent megtettek egy jobb sors érdekében. Vannak olyan hajléktalanok, akik teljes munkaidőben dolgoznak, mások pedig a közösségi tagok gondozásának szentelik az idejüket és energiájukat. Sok hajléktalan szorul folyamatos segítségre a bürokrácia útvesztőjében, a szociális munkásokkal, rendőrökkel vagy a menhelyek, segély-, illetve orvosi segítséget nyújtó szervezetek személyzetével való találkozások alkalmával – ezek jó szándékúak ugyan, de gyakran lekezelőek is a hajléktalanokkal szemben. És ha egy hajléktalan vagy szegény embernek elfogy az ereje, és rossz döntést hoz, akkor arra valami jó oka van.

Visszakanyarodva „lustaság” témaköréhez: az nem egyéb, mint egyszerű halogatás.

Az emberek szeretik a halogatást választókat hibáztatni azok magatartásáért. És egy gyakorlatlan szem számára a munka elodázása valóban lustaságnak látszik.

A pszichológiai kutatások évtizedek óta funkcionális problémaként tekintenek a halogatásra és nem a lustaság következményeként. Annak, amikor valaki fél belekezdeni egy rábízott projektbe, tipikusan kétféle oka lehet: a) szorongás amiatt, hogy nem lesz „elég jó” a feladathoz, vagy b) bizonytalanság abban, hogy mi lesz a feladat első lépése. És nem lustaság. Valójában akkor valószínűbb a halogatás, ha érdemi a feladat, és az egyén ügyel arra, hogy jól csinálja.

Ha valakit megbénít a kudarctól való félelem, vagy nem képes belekezdeni egy hatalmas, bonyolult vállalkozásba, nehezen birkózik meg azzal a tudattal, hogy pocsék lehet az eredmény. Ennek nincs semmi köze a vágyhoz, a motivációhoz vagy az erkölcsi tartáshoz. A halogatásra hajlamosak órákig görnyednek egy üres dokumentum fölött, semmi mást nem csinálva kínozzák magukat; újra és újra halmozzák a bűntudatot – a feladat pedig semmivel sem lesz egyszerűbb. Valójában az a vágyuk, hogy előrejussanak, fokozza a stresszt, és nehezebbé teszi a feladat elvégzését.

A megoldás az, hogy megtaláljuk, mi áll a halogatás hátterében. Ha a szorongás a legnagyobb leküzdendő akadály, akkor a halogató diákot el kell távolítani a számítógép, a könyv vagy a Word-dokumentum mellől, és valami pihentető tevékenységre kell biztatni. Ha valakire ehelyett rásütik a „lusta” bélyeget, azt valószínűleg az éppen ellentétes viselkedés irányába taszítják.

Gyakran azonban az áll a halogatás hátterében, hogy az arra kijelöltek kihívásokkal küzdenek a végrehajtás módját illetően – egyedi, sajátos és rendezett egységek sorozatára darabolják fel a feladatokat. Van, aki a téma elfogadásától az adatgyűjtésen keresztül a végső változat megírásáig egy év alatt végez az értekezésével. Képes volt megfogalmazni a témához kapcsolódó téziseit, megtervezni a kidolgozást, ütemezni a rendszeres írásbeli időszakokat, lépésről lépésre, napról napra haladva egy előre meghatározott ütemterv szerint.

Azt senki sem tanítja, hogyan lehet ilyen szeleteket kihasítani a feladatokból. És senki sem kényszerít senkit az ütemterv betartására. Az ilyen feladatok teljesítése összhangban áll azzal, ahogy az analizáló, erősen koncentráló agyunk működik. A legtöbb embernek ez nem megy könnyen. Külső struktúrára van szükségük, hogy rákényszerüljenek az írásra – például rendszeres írásos csoportos találkozókra a barátaikkal –,valamint arra, hogy valaki más szabja meg a határidőket. Amikor egy hatalmas projekttel szembesül, a legtöbb ember tanácsot kérne arról, hogy miként oszthatja azt kisebb feladatokra, és hogyan kellene megfelelően ütemeznie a befejezéshez. Az előrehaladás nyomon követéséhez a legtöbb embernek szervező eszközökre – to-do listára, naptárra, határidőnaplóra vagy tanmenetre – van szüksége.

Az ilyen dolgok előnyeinek kiaknázása nem engedi, hogy egy ellustuljon valaki. Csak a szükségletet jelzi. Minél többet magáévá tesz valaki ezek közül, annál egyszerűbb lesz az élete.

Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok nem tanulták, hogyan gondolkodjanak a diákjaik előtt álló láthatatlan akadályokról. Néhány egyetem büszke arra, hogy fogyatékkal élő vagy mentálisan sérült hallgatók előtt nyitja meg kapuit – de összetévesztik a kegyetlenséget az intellektuális szigorral. Mivel a legtöbb oktató könnyedén vette annak idején a maga akadályait, gondban van, amikor hallgatóinak szenzoros túlterheltségével, depressziójával, önveszélyes életmódjával, szenvedélybetegségeivel vagy étkezési zavaraival szembesül. Látni kell azokat a külső tényezőket, amelyek ezekhez a problémákhoz vezetnek. Vagyis a „lusta” viselkedés sem aktív választás – az ezzel kapcsolatos elítélő attitűdöt rendszerint a helyzettel kapcsolatos tudatlanság támasztja alá.

Senki sem akar elbukni vagy csalódást okozni. Senki sem akarja tehetetlennek, apatikusnak vagy hiábavalónak érezni magát. Ha megnézzük valakinek a cselekedeteit (vagy tétlenségét), és csak lustaságot látunk, akkor hiányoznak a legfontosabb részletek. Pedig mindig van magyarázat. Mindig léteznek akadályok. Csak azért, mert nem látjuk őket, vagy nem tekintjük őket legitimnek, nem jelenti azt, hogy nincsenek ott. Alaposabban kell vizsgálódni!

 

Ez a cikk is érdekelhet

Negyven éve először
nem nőtt a demokráciák
száma a világon

Választás szabadság nélkül: ez lett Magyarországból A Göteborgi Egyetem 3000 szakértő segí…