• Szisztematikusan alulértékelik az éghajlatváltozás jelentőségét, és túlzónak tartják a mérséklésére fordítandó költségeket
  • Végzetesek lehetnek az éghajlat-politikai döntéshozatalt tájékoztató modellek hibái
  • Nem megfelelően veszik figyelembe a légköri változásoknak azt a szintjét, amelyeken túl a hatások felgyorsulnak, megállíthatatlanok, vagy visszafordíthatatlanná válnak
Ténygyár-tartalom
8 percnyi olvasnivaló


Az éghajlatváltozás politikájának egyik leginkább zavaró aspektusa a hosszú távú különbség a globális felmelegedésre fizikai hatást gyakoroló és a gazdasági modellek között. Dióhéjban: még ha az előbbi egyre rosszabb hírekkel kénytelen is szembesülni – különösen 3 Celsius foknyi vagy ennél magasabb hőmérséklet-emelkedés esetén –, az utóbbi rezzenéstelen nyugalmat áraszt.

A William Nordhaus által a Yale-en megalkotott híres DICE modell azt mutatja, hogy a globális átlaghőmérséklet 6 fokos emelkedése – amelyet a fizikai tudományok már életre alkalmatlan földi pokolként jellemeznek – alig 10%-kal csökkentené a globális GDP-t.

Az éghajlatváltozásra visszavezethető szerény gazdasági hatások számos módon érik el a politikai döntéshozókat. Egyrészt hasonló célokat fogalmaznak meg, mint annak idején Obama elnök Párizsban, lehűtve a fokozott várakozásokat. Másrészt adják a lovat a „langyosság” hívei alá, akik azt állítják: igaz, hogy melegszik az éghajlat, de ez nem olyan nagy probléma. (A „langyosság” a Trump-kabinet tagjainak nyilvános álláspontja is.)

Az éghajlatváltozás mellett érvelőkben már régóta működnek azok az erős ösztönök, miszerint nem valamiféle hiánytól szenvedő fizikai, hanem gazdasági modellről van szó – és hogy túlzottan derűlátó a szakértők éghajlati-gazdasági károkról alkotott konszenzusos véleménye –, de gyakran kifogynak az érvekből, és megmaradnak a bizonygatás szintjén.

Pedig – ahogy ez lenni szokott – lennének érvek. Meglehetősen gazdag a politikai szempontból hangsúlyos éghajlati-gazdasági modellek hiányosságairól szóló irodalom.

Két új tanulmány segít egyszerűsíteni és összefoglalni ezt az irodalmat – az egyik az Egyesült Államok, a másik a nemzetközi közösség polgárait megcélozva –, de mindkettő hangsúlyozza a korszerűtlen modellek fejlesztésének szükségességét még a következő politikai lépés előtt.

Kihalófélben az amerikai klímapolitika

Az első tanulmány az „Ideje finomítani a klímaváltozási modellek időtartamát” címet viseli, és a Nature-ben Alexander Barron, korábbi kongresszusi köztisztviselő írt róla kommentárt.

Megjegyzi, hogy az Egyesült Államokban a modellek egy viszonylag kis csoportja – általános egyensúlyi modellek, ágazatspecifikus modellek vagy éppen hibridek, mint a nemzeti energiamodellezési rendszer (NEMS) – bizonyul meghatározónak az elvárásokat és a politikai döntéshozatalt illetően. Ez az oka annak, hogy szisztematikusan alulértékelik az éghajlatváltozás jelentőségét, és túlzónak tartják a mérséklésére fordítandó költségeket.

Barron összefoglalja azokat a területeket, ahol a jelenlegi modellezés nem kielégítő.

Technológiai költségek: Amikor a tiszta energia technológiájáról van szó, gyorsan rámozdul a gazdaság és a politika, és mivel meglehetősen viszontagságos a tudományos felülvizsgálat, a hivatalos modellek költségeinek kiszámításához használt adatok gyakran többévesek és elavultak.

A villamosenergia-ágazaton kívüli lehetőségek: Az éghajlat-politikának sürgősen meg kell haladnia az energiaszektort, és el kell kezdenie érvényesülni más ágazatokban is. Ezt azonban gátolják a modellek. A modellek szerint a közlekedési és különösen az ipari ágazat ellenáll a széndioxid-árazásnak.

Kutatásokra van szükség ezeknek az ágazatoknak a részágazatokra osztásához, és meg kell találni azokat a helyeket, ahol a politika erőre kaphat, felfedezve a villamosítás, a széleskörű viselkedésbeli változások, a legmodernebb technológiák (mint az autonóm járművek) olyan hatásait, amelyekre még nagyrészt nem lát rá a mostani modell.

Kereslet és energiahatékonyság: Bár szinte minden dekarbonizációs forgatókönyv hatalmas energiahatékonyságot igényel, ezt továbbra sem képesek nagyon jól modellezni. Gyakran „belekényszerítenek” a modellbe egy külső változót, de egy sima kilowattórányi költség nem teszi lehetővé a különböző részágazatok eltérő potenciáljának precíz megkülönböztetését. A hatékonyságra vonatkozó adatok nem elegendőek ahhoz, hogy az erőforrásokat intelligensen fel lehessen osztani a modelleken belül és azok között.

Társadalmi előnyök: A modellek gyakran figyelmen kívül hagyják vagy semmibe veszik az olyan társadalmi előnyöket, mint amit például az egészségesebb környezet vagy a korai halálozásnak az alacsonyabb légszennyezés miatti csökkenése, illetve a katasztrófavédelmi költségek mérséklődése és a tiszta környezet „használati értéke” (természetjárás, túrázás stb.) jelent. (2017 végén az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal, az EPA Tudományos Tanácsadó Testülete részletes ajánlásokat fogalmazott meg arról, hogyan javíthatók a költség-haszon elemzések e vonalak mentén.)

Bizonytalanság: A politikai döntéshozóknak számos olyan eredményt kell bemutatniuk, amelyek feltevésektől és az érzékenységektől függenek. A készítőknek ki kell igazítaniuk azokat a modelleket, amelyek nem előrejelzések, és amelyek teljes mértékben attól függenek, hogy mit választottunk.

Alábecsülik a gazdasági károkat

Az ugyanezt a kérdést egy kissé más módon vizsgáló másik tanulmány célközönsége az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC), amely a 2021-2022 körül megjelenő hatodik értékelő jelentésén dolgozik. Az IPCC-jelentések nagy hatással vannak a globális politikai döntéshozatalra.

Az integrált becslési modellek egy várható hasznossági függvényt használnak. Az „integráltak” ebben az esetben azt jelenti, hogy kölcsönhatásban tartalmazzák a gazdasági és éghajlati modelleket. A gazdaság olyan kibocsátást termel, amely beáramlik az éghajlati modellekbe, olyan hatásokat váltva ki, amelyeket a gazdasági modellek „veszteségfüggvényként” értelmeznek.

Ugyanakkor a várható hasznosságfunkció nem teszi lehetővé a modellezők számára, hogy kifejezzék a különböző forrásból származó bemeneti adatok iránti szubjektív bizalmukat (bizalmatlanságukat). És sok a nehezen számszerűsíthető hatás. A fizikai hatásokhoz gyakran nem rendelik hozzá a pénzügyi vonatkozásokat, és ezeket figyelmen kívül hagyják az éghajlati közgazdászok.

A legtöbb kritika azért éri az integrált becslési modelleket, mert nem megfelelően veszik figyelembe az „átbillenési pontokat”, a légköri változásoknak azt a szintjét, amelyeken túl a hatások felgyorsulnak, megállíthatatlanok, vagy visszafordíthatatlanná válnak. Az átbillenési pontok mindaddig nehezen értelmezhetők, amíg elő nem fordulnak, de a kutatók tisztában vannak vele, hogy nagy valószínűséggel 4, 5 vagy 6 fokos hőmérséklet-emelkedésnél bekövetkezhetnek.

A szerzők – Thomas Stoerk (Environmental Defense Fund), Gernot Wagner (Harvard), Bob Ward (ESRC Centre for Climate Change Economics and Policy) – összefoglaló következtetéseinek első megállapítása az, hogy a várt segédprogram nem képes rögzíteni a klímaváltozás megelőzésének fontos dimenzióit. Másodszor: amikor kifejezetten figyelembe veszi a bizonytalanságot, gyakran nagyságrenddel túlértékeli a klímaváltozás okozta gazdasági hátrányokat.

A tanulmány szerzői arra ösztönzik az IPCC-t, hogy vizsgálja felül a várható hasznossággal kapcsolatos álláspontját, és vegyen figyelembe más döntéshozatali modelleket is.

Azt is sürgetik, hogy az IPCC koncentráljon jobban az átbillenési pontokra, mivel az hatással lesz a gazdasági hatás becslésére és így a becsült politikai költségek csökkentésére is.

A döntéshozók szeretnék tudni, mekkora károkat okoz a gazdaságban az éghajlatváltozás. Tudni akarják, hogyan küzdhetnek az éghajlatváltozás miatt megnövekvő költségekkel szemben. A jelenlegi modellek azt a választ adják nekik, hogy a károkozás költsége alacsony lesz, de a politikai ára magas. Pontatlanul.

Ez a cikk is érdekelhet

Mi jelzi jobban előre, hogy mennyit fogsz keresni?

Gépi tanulás segítségével végzett jövedelembecslést egy kutatócsoport A jutalmazás önszabá…