• A 9,9 százaléknyi csoport lényegesen több vagyonnak van a birtokában, mint amennyit a többiek összesen felhalmoztak. Ők az új arisztokrácia
  • A gazdagabb fél szeretetre lel, a szegényebb meg hajlandó lefeküdni vele
  • Biztonságos környezetben élnek, jobb iskolákba járnak, magasabb színvonalú egészségügyi ellátásban részesülnek – és színvonalasabb börtönökben töltik ki az idejüket
Ténygyár-tartalom
15 percnyi olvasnivaló

Napjainkban, amikor Magyarországon egy vadonatúj, szűk réteg minden képzeletet felülmúló vagyonosodási folyamatának vagyunk tanúi, érdemes egy pillantást vetni arra, mi történik-történt e tárgyban az óceán túloldalán. Azt, hogy mi a különbség „arisztokrácia” és arisztokrácia között, mindenki maga megítélheti Matthew Stewart hosszú, elemző írásának részletét olvasva.

Ha arisztokráciáról van szó, legelőször mindenki a pénzükre gondol – némi irigységgel. Az Egyesült Államokban mindenki számára nyilvánvaló a növekvő egyenlőtlenség, és a szokványos szereplők is jól ismertek: a fosszilis energia kitermelte plutokrácia, a Wall Street kövérre hízott pénzemberei, a hivalkodó tech guruk és a legfelső 1 százalék további figurái. A jó fiúk alkotják a maradék 99 százalékot, más néven ők „az emberek” vagy a „középosztály”. A narratíva egyszerű: valaha egyenlőek voltunk, de mostanra már a széthúzás a jellemző. A történetben van némi igazság, de alapvetően hibásan ragadja meg a karaktereket és a cselekményt.

Valójában a legfelső 0,1 százalék az, amelynek tagjai az elmúlt fél évszázad során a legnagyobb nyertesei voltak a gazdagság növekvő koncentrációjának. A Berkeley közgazdászai, Emmanuel Saez és Gabriel Zucman szerint 2012-ben ez a 160 ezer háztartás diszponált Amerika gazdaságának 22%-a felett, jóllehet 1963-ban még csak 10% volt a birtokukban. Ha valaki olyan pénzt keres, amelyből megvásárolhatók a (z elnök)választások, akkor ezen a legfelső 0,1 százalékon belül biztosan megtalálja.

A 0,1 százalékos réteg által megszerzett minden egyes dollárcentet, relatív értelemben, az alattuk lévő réteg termelt meg. De a 99,9 százalék nem mindegyik tagja bizonyult adakozónak, „csak” a 90 százalék. A nyolcvanas évek közepén a 90 százalékhoz tartozók még a nemzeti vagyon 35%-a felett rendelkeztek. Három évtizeddel később ez az érték 12 százalékkal volt kevesebb – éppen annyival, mint amennyivel a 0,1 százalékhoz tartozók vagyona megnövekedett.

A 9,9 százalék diszkrét bája

A legfelső 0,1 százalék és az alsó 90 százalék között ugyanakkor létezik egy olyan csoport, amely köszöni szépen, remekül van. Haszonélvezője annak, hogy a felszeletelhető torta évtizedről évtizedre egyre csak növekedett. És ez a csoport, lényegesen több vagyonnak van a birtokában, mint amennyit a másik kettő összesen felhalmozott. Ez az új arisztokrácia. A 9,9 százalék.

De hát kik is alkotják ezt a 9,9 százalékot? Semmiképpen sem olyanok, mint a hivalkodó politikai manipulátorok 0,1 százalékát. Jól nevelt öltönyös ügyvédek tömege, orvosok, fogorvosok, középszintű befektetési bankárok, meghatározhatatlan foglalkozású MBA-diplomások és más, válogatott szakemberek – szóval olyanok, akiket bárki nyugodtan meghívna vacsorára. Ugyanakkor visszahúzódóak is, tagadják saját létezésüket. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a „középosztály” tagjainak tekintsék őket.

2016-ban 1,2 millió dollár értékű nettó vagyont kellett felhalmozni a bejutáshoz a 9,9 százalékos körbe; a csoportátlag eléréséhez kétszer annyit, 2,4 millió dollárt kellett összekuporgatni; a csoporton belüli legmagasabb, 0,9 százaléknyi szintre 10 millió dollár volt a belépő.

Ha nem is teljes mértékben, de döntően fehérek alkotják a kört. A Pew Research Center elemzése szerint a gazdagság tekintetében a legfelső tizedhez tartozó háztartások között az afroamerikaiak aránya csupán 1,9 százalék; a latinok 2,4 százalékon állnak; az összes többi kisebbség, köztük az ázsiaiak és a többnemzetiségűek együttes részesedése is csupán 8,8 százalékos – annak ellenére, hogy ezek a csoportok együttesen a teljes lakosság 35 százalékát teszik ki.

A 9,9 százalékra leselkedő veszély az, hogy csak felfelé tud tekinteni: a 0,1 százalékot bámulja áhítattal, irigységgel és a vágyának engedelmeskedve. Ennek következtében félbemarad a kor másik nagy története. Otthagyták a porban a 90 százalékot, csendben lerakták maguk mögött az úttorlaszokat, hogy megbizonyosodjanak róla: soha nem érik őket utol.

Tételezzük fel, hogy valaki az amerikai vagyonok elosztásánál a sor közepére kerül. Milyen magasra kell ugrania, hogy elérje a 9,9 százalékosok szintjét? Pénzügyi szempontból könnyű kiszámolni, és a trend félreérthetetlen. 1963-ban hatszorosára kellett volna növelnie a vagyonát, 2016-ra viszont már a tizenkétszeresére! És ez még csak a csoport „legalja”! Ha a csoport középmezőnyét célozza meg valaki, annak 25-szörös vagyont kell felmutatnia. Ebben az összevetésben a 21. század első évtizede erősen emlékeztet az 1920-as évekre.

Két capuccino ára szorozva 300 ezerrel

Aki a vágyott középpontban kezdi, rögtön szeretné is élvezni a pénzügyi rúdugrással járó gyönyöröket. Az Institute for Policy Studies számításai szerint a „tartós termékek” – például bútorok vagy a családi autó –megszerzéséhez egy átlagos fekete család 2013-ban 1700 dollárt tudott félretenni a nettó vagyonából, míg a latin nyelvű átlagos család 2000 dollárt – szemben a fehér családok 116 800 dolláros mediánjával. Egy 2015-ben Bostonban készült tanulmány megállapította: egy átlagos fehér család vagyona 247 500 dollár volt, míg egy átlagos afroamerikai családé 8 dollár. Nem, ez nem elírás! Ez két nagy cappuccino ára… És még 300 000 csésze kávét kellene felsorakoztatniuk, hogy a 9,9 százalék közelébe kerüljenek.

Gyakran hallani, hogy az Egyesült Államokban mindenki számára adott a lehetőség az előrelépésre, és a mobilitás igazolja az egyenlőtlenséget. De ez egyáltalán nem igaz, egyetlen tény sem támasztja alá. Ellentétben a népszerű mítoszokkal, a gazdasági mobilitás a nagy lehetőségek hazájában egyáltalán nem magas, és még ez is csökkenésnek indult.

A mindenható IGE

Képzelje el magát most mindenki a társadalmi-gazdasági ranglétrán: egy gumiszalaggal a bokája körül, amelyiknek a másik vége a szülei dereka köré fonódik. A gumi erőssége határozza meg, mekkora lesz a mozgástere a létrához képest, amely a születésétől fogva meghatározza a pályáját. Ha a szülők magasra jutnak a létrán, akkor a gumiszalag megkönnyíti a felfelé haladást, ha viszont csak a létra alacsony fokára sikerül hágniuk a szülőknek, vissza fogják húzni a felfelé törekvő gyermeket. A közgazdászok ezt a koncepciót „generációk közötti jövedelemrugalmasságnak” (angolul: „intergenerational earnings elasticity”-nek, rövidítve: IGE-nek) nevezik, értékét egy mérőszám jelzi, kiszámítva, hogy a gyermek jövedelmének átlagtól való eltérése mennyiben következik a szülők jövedelméből. Ha az IGE értéke nulla, az azt jelenti, hogy nincs kapcsolat a szülők jövedelme és az utódaiké között.

Miles Corak, a New York-i City University közgazdász professzora szerint fél évszázaddal ezelőtt az IGE értéke Amerikában kevesebb volt, mint 0,3, míg ma körülbelül 0,5. Vagyis ha jó helyre születik valaki, félig már nyert ügye van. Az IGE most magasabb Amerikában, mint szinte minden más fejlett gazdaságban. A gazdasági mobilitásnak ezt az elemét tekintve az Egyesült Államok inkább Chilére vagy Argentínára hasonlít, mint Japánra vagy Németországra.

A történet szálai még inkább összekuszálódnak, amikor arra fókuszál valaki, hogy a létra mely fokainál a legfeszesebbek a gumiszalagok. Kanadában például az IGE értéke körülbelül a fele az amerikainak. Azonban a két ország jövedelmi létrájának középső tereiről az utódok ugyanolyan tiszteletreméltó ütemben haladnak felfelé vagy lefelé a közeli deciliseken. A különbség az, ami a szélsőséges helyeken történik. Az Egyesült Államokban az alsó decilis és mindenekelőtt a legmagasabb decilis (9,9 százalék) gyermekei azok, akik a kiindulópontjukhoz legközelebb állapodnak meg. A korlátlan lehetőségek földjén minél magasabb a fa, annál közelebb esik hozzá az alma.

Néhány évvel ezelőtt Alan Krueger közgazdász, az Obama-kormány gazdasági tanácsadó testületének egykori elnöke átnézve a nemzetközi mobilitási adatokat felfedezte a jelenlegi pillanatot megalapozó folyamatot. A növekvő mozdulatlanság és a növekvő egyenlőtlenség nem olyan, mint két folyóban úszó fadarab, amely egyszerre jelenik meg a parton – szögezte le. Ha egy országban nagyok az egyenlőtlenségek, nagyobb lesz az IGE értéke is (lásd a 2. ábrát). Olyan, mintha az emberi társadalmaknak természetes hajlamuk lenne a különválasztódásra, majd, miután az osztályok elég messze kerülnek egymástól, kikristályosodnak a viszonyok.

A közgazdászok körültekintő lények, és egy olyan grafikont keresnek, amelyik csak a korrelációt mutatja és nem az okozati összefüggést. Ez egy kényelmes kibúvó azok számára, akik a csúcson vannak, mert megmarad az amerikai meritokrácia egyik alapító mítosza: hogy a sikereknek semmi közük sincs a többiek kudarcához. Ez egy kellemes ötlet. De a világon és a történelem folyamán a gazdagok egyértelműen előmozdították ezt a kikristályosodási folyamatot. A termelési tevékenységükből kinyerték a hasznukat, és berakták a széfbe. A történelem során pedig egy társadalmi csoport mindenek felett felelősséget vállalt a falak fenntartásáért és védelméért. Tagjai arisztokratáknak nevezték magukat. Amerikában most már 9,9 százaléknyian vannak. A legfontosabb különbség az, hogy rájöttek, hogyan használhatják fel a középső réteg részévé válásának egyik legfontosabb stratégiáját arra, hogy a csúcson maradjanak.

Az 5J

Az arisztokrácia öt legfőbb ismérve a jó család, a jó egészség, a jó iskola, a jó szomszédság és a jó munkahely. Ez az „5J” vélhetően sokkal precízebb meghatározása a körnek, mint a 9,9 százalék. Minden dimenziót tekintve olyan messze vannak a „nem-annyira-jó” emberektől, hogy lassan új fajként kell tekinteni rájuk. És ugyanúgy, mint hajdanán, a nagyszülők idején, ez az „evolúciós” folyamat is egy szerelmi történettel – vagy ha úgy tetszik, egy szexuális választással – veszi kezdetét.

A folyamat illedelmes meghatározása az assortative mating – ami magyarra fordítva durvábban hangzik, hiszen nem más, mint válogatós párosodás (még durvábban: érdek vezérelte párzás). A kifejezés használatát néha az a sugallat vezérli, hogy ezt a csodát (is) az internetkorszak hozta magával, ahol a pattogatott kukorica végre találkozik a vajjal, és a Yankees-rajongó rátalál a másik Yankees-rajongóra. Valójában az assortative mating körüli őrület olyan igazságból ered, amelyet már a Jane Austen-regények hősnői is valamennyien felismertek: az egyenlőtlenség növekedésével egyre inkább fogyatkozik a megfelelő gazdag társak száma, még akkor is, ha növekszik a megtalálásért járó jutalom, ennek hiányában pedig fájóbb az elszenvedett büntetés. Egy tanulmány szerint az utóbbi időben a házassági partnerek oktatási státuszuk szerint polarizálódnak, akárcsak az 1920-as években.

A legtöbbünk számára ez a folyamat boldogítóan átláthatatlan. Ilyen az, ha találkozol valakivel a fa alatt egy exkluzív campusban vagy egy nagy professzionális cégnél folytatott tájékozódás során, és mielőtt megismernéd, máris kétszer olyan gazdag lettél, mint voltál korábban. De néha azért további intézkedésekre is szükség van. Ez az, ahol az új technológia megszégyeníti a magándetektívek társadalmát. Ha a borostyánligához tartozók társat keresnek – az egyenrangú partnerek köréből –, a League nevű társkereső szolgáltatáshoz csatlakoznak. Amelyik, természetesen, erősen rostálja az érdeklődőket: a New York-i pályázóknak csak a 20-30 százaléka jut be ide. Nem véletlenül emlegetik gyakran az elit réteg számára tervezett Tinderként.

Szó sincs szimmetriáról

Félrevezető azt gondolni, hogy az asszortatív párosodást szimmetria jellemezné, sokkal közelebb áll az igazsághoz, hogy a gazdagabb fél szeretetre lel, a szegényebb meg hajlandó lefeküdni vele. A Harvard egyik politológusa, Robert Putnam szerint 60 évvel ezelőtt a legfeljebb középiskolai végzettségűek gyermekeinek csupán 20 százaléka élt együtt a válás után valamelyik szülővel; most ez a szám közel 70 százalék. A főiskolai végzettségű háztartások körében viszont az egyedülálló szülők aránya kevesebb, mint 10 százalék. Az 1970-es évek óta a főiskolai végzettségű párok válási aránya jelentősen lecsökkent, miközben drasztikusan megnőtt az olyan párok körében, akiknek csak középiskolai végzettségük volt.

Egyik adat sem azt sugallja, hogy az egyénekben lenne a hiba, amikor megfelelő partnert keresnek egy gyönyörű család alapításához. Az emberek – feltehetően mindig – a boldogság lehetőségét fogják kutatni. Az arisztokrata osztály egyik téveszméje az a feltételezés, hogy ha cselekedeteik egyedileg feddhetetlenek, akkor tevékenységük összességében is hasznos lesz a társadalom számára. Lehet, hogy tanulmányozták Shakespeare-t a jogtudományok elsajátítása során, de kevés érzékük van az élet tragikus lehetőségei iránt. Az, hogy csendben és kollektívan az egyenlőtlenséget választották, magának az egyenlőtlenségnek az eredménye. Emiatt válik a házasság luxussá, a stabil családi élet pedig olyan kiváltsággá, amelyet csak a pénzes elit adhat tovább a gyermekeinek.

Már a testünkbe is beleíródott

A családok osztályok szerinti széttagozódása csak egy olyan folyamat része, amely a(z amerikai) társadalomban két különböző életformát teremt. Elég bekukkantani egy jógastúdióba vagy egy edzőterembe, és észre lehet venni, hogy ugyanez a folyamat már a saját testünkbe is beleíródott. A 19. századi Angliában a gazdagok kitűntek a többiek közül. Nemcsak több pénzük volt; magasabbak is voltak az átlagnál, sokkal magasabbak. Egy „Pigmeusok és óriások” című angol tanulmány szerint a 16 éves fiúk átlagosan 8,6 hüvelykkel (mintegy 20 centiméterrel) nőttek nagyobbra alultáplált, alacsonyabb osztályhoz tartozó honfitársaiknál. Ugyanez a polarizálódási folyamat indult el most, igaz, más dimenziókban.

Az elhízás, a diabétesz, a szív-, vese- és májbetegségek előfordulási gyakorisága két-háromszoros azoknál, akiknek a családi jövedelme nem éri el a 35 000 dollárt, azokhoz képest, akiknél meghaladja a 100 000-et. Az alacsony iskolázottságú, középkorú fehérek között a halálozási arány az Egyesült Államokban – a fejlett világban egyedüliként – növekedett a 21. század első másfél évtizedében. A tendencia felgyorsulásának motorjaként –amit a Princeton közgazdászai, Anne Case és Angus Deaton a „kétségbeesésből fakadó halálozásként” jellemeztek – az öngyilkosságok, az alkohollal és kábítószerrel összefüggő halálesetek azonosíthatók.

A szociológiai adatok távolról sem egyértelműek ennek a növekvő szakadéknak a bármely vonatkozásában. A 9,9 százalékhoz tartozók biztonságos környezetben élnek, jobb iskolákba járnak, kisebb távolságokat kell megtenniük naponta, magasabb színvonalú egészségügyi ellátásban részesülnek, és amikor a körülmények úgy hozzák, színvonalasabb börtönökben töltik ki az idejüket. Több barátjuk is van: olyan barátok, akik új ügyfelekkel hozzák össze őket, vagy gyermekeik szakmai előmeneteléhez nyújtanak segédkezet.

Ami a legfontosabb: megtanulják, hogyan örökítsék át a megszerzett előnyöket gyermekeiknek. Amerikában ma a siker azon múlik, hogy hogyan házasodik valaki, kitart-e a házassága, felsőfokú-e a végzettsége, jó szomszédságban él-e, kiterjedtek-e a társadalmi kapcsolatai, és a jó közérzet feltétele az is, hogy szülei teljesítményét is ugyanolyan mutatók jellemezzék.

Az új elit hajlamos figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy szülőnek lenni jóval drágább, anyaságot vállalni sokkal veszélyesebb az Egyesült Államokban, mint bármely más fejlett országban, és hogy a családtervezéssel és a reproduktív jogokkal szembeni kampányok a 90 százalékhoz tartozó családok elleni támadásként foghatók fel.

Új tudatformák

Az élet új formái szükségszerűen új tudatformákat is létrehoznak. Ezzel kapcsolatban érdemes elmélyedni a „személyes és háztartási szolgáltatások” rovatok apróhirdetéseiben. Egy massachusettsi „elfoglalt szakmai pár” például „részmunkaidős dadust” keresett gyermeke mellé. A dadusnak (szigorúan kerülve a nemi diszkriminációt: nő és férfi egyaránt lehetett) „ragyogónak, szeretetteljesnek és energikusnak” kellett lennie; valamint „barátságosnak, intelligensnek és professzionálisnak”; aki „írásban és szóban egyaránt kiváló kommunikátor”. „Két gyermek gondozását és fejlesztését fogja segíteni”, és felelős lesz „a gyermekekkel kapcsolatos valamennyi feladat ellátásáért”, beleértve a fürdetést, az öltöztetést, az etetést és a gyerekek iskolába és onnan vissza való szállítását. Ezért van odaírva a hirdetésbe, hogy „a kisgyermekkori oktatás területén szerzett főiskolai diploma” „plusznak számít”.

Röviden, a nevelőül szegődött jelentkezőnek minden olyan tulajdonsággal rendelkeznie kell, ami a fantasztikus, professzionális, felsőfokú végzettségű szülőket jellemzi. Kivéve persze a tényleges szülői szerepet.

A hirdetés hibátlan, 21. századi üzleti stílusban íródott, de akit igazán keres, az egy olyan nevelőnő – a viktoriánus szakirodalom rendkívül ellentmondásos alakja –, aki rendelkezik az arisztokrata réteg valamennyi tulajdonságával, de nagyon határozottan nem lehet annak a tagja. A dadus legjobb esélye, ha követi a romantikus elődök példáját, és megszökik a ház urával (vagy úrnőjével).

A növekvő egyenlőtlenség nem egy rejtett közgazdasági törvényből következik, ahogy azt az egyébként éleslátóan elemző Thomas Piketty feltételezi, amikor azt állítja, hogy a tőkemegtérülés történeti hozamának mértéke meghaladja a gazdaság történelmi fejlődési ütemét. Az egyenlőtlenség feltétlenül jelentkezik a gazdagság és a hatalom más, nem pénzügyi, belső természetű, undorító formáin keresztül. Ezeket a más tőkeformákat használja az arisztokrácia, amikor az előnyöket ki akarja vetíteni a valóságos viszonyokra. Ugyanolyan felsőbbrendűséggel nézik le az alattuk lévőket, ahogy annak idején az angol felső osztály tekintett le a jóltápláltság 20 centiméternyi magaslatáról – mintha a két réteg közötti különbségtételt valamilyen természeti törvény írná elő. Ilyen az arisztokrácia.

 

Ez a cikk is érdekelhet

Amerikában bízik,
Trumpban nem
a magyarok többsége

• A magyarok többségének kedvező véleménye van az Egyesült Államokban • Tízből hét magyar …