• Miért nem adható el hírként a folyamatos kiszolgáltatottság
  • Van egyfajta élvezeti faktora annak, ha együtt érezhetünk valakivel, még akkor is, ha ez rossz dolgok átérzését jelenti
  • Fontos megkülönböztetni a tényleges empátiát a média közvetítette empátiától
Ténygyár-tartalom
6 percnyi olvasnivaló

Július 10-én az utolsó négy thai gyereket is kimentették a Tham Luang barlangrendszerből edzőjükkel egyetemben, ezzel lezárult a többhetes dráma. A mentőakció majdnem teljes happy enddel zárult, sajnos egy volt thai tengerészgyalogos búvár életét vesztette mentés közben, mert elfogyott az oxigénje. Az első orvosi vizsgálatok szerint a gyerekeknek és edzőjüknek nincsenek komolyabb egészségügyi problémáik, és a beszámolók szerint a körülményekhez mérten meglepően nyugodtan viselték a történteket.

Etikai határok

Hogy miről is van szó, nem kell különösebben részletezni. Gyakorlatilag a teljes világsajtót uralta az eseményekről szóló híradás, aki fogyasztott az elmúlt hetekben bármilyen médiát, találkozott az esettel. És ahogy a médiaszenzációt kiváltó katasztrófáknál lenni szokott, sokakban merült fel a kérdés: nem mentünk-e ismét túl messzire?

A kattintásvadász internetes médiával kapcsolatban a leggyakoribb kritika, hogy nem ismer etikai határokat. Bármilyen tragédiából nézettséget és nyereséget generál, majd mossa kezeit, mondván: erre kíváncsi a közönség, nincs mit tenni. Az externáliákkal nem foglalkoznak a tartalmak előállítói, jelen esetben például erősen kérdéses, hogy mennyire tesz jót a frissen traumatizált fiataloknak a nem kívánt figyelem. A játékfilmes jogok máris elkeltek, az első dokumentumfilm pedig napokon belül debütál a Discovery Channelen, és bár lépten-nyomon hangoztatják a készítők, hogy nem áll szándékukban kihasználni az érintetteket, nehéz nem cinikusan állni ehhez a fogadkozáshoz. Az olyan nyilvános vagdalkozások és sértődések pedig, mint amit Elon Musk mutatott be a történtek kapcsán, egyértelműen a mások szenvedésén való nyerészkedés benyomását keltik.

Máskor hol az empátia?

Szintén felmerül, hogy ha tizenhárom fiatal vitathatatlanul tragikus sorsát ilyen izgalommal követi a média, miért nincs tele napi szinten a sajtó azzal a sok millió gyerekkel, akik háborús övezetekben élnek? Hol van az empátia olyankor, miért nem adható el hírként a folyamatos kiszolgáltatottság?

A hasonló tragédiák média-népszerűsége mögött valószínűleg az a jelenség áll, hogy az ember képtelen bizonyos nagyságrend fölött átélni eseményeket. Amíg vannak individuális narratívák, amelyekhez tudnak kapcsolódni a külső szemlélők, képesek vagyunk az empátiára. Onnantól viszont, hogy eltűnnek az egyes, azonosuláshoz fogódzót biztosító sorsok, és csak nagy számokat lehet látni, érdektelenség és apátia lesz az általános válasz. Ha nincsenek jól elkülöníthető szereplők, akik köré történetet lehet kreálni, nem működik az együttérzés. A thai focicsapat balul elsült kirándulása tökéletes ilyen szempontból: kevés emberről van szó, a tét minden nappal egyre fokozódik, a mentésben részt vevők heroikus önzetlenségről tesznek tanúbizonyságot. A klasszikus történeteken edződött nézőknek – és a történetet tálaló médiának – szinte meg sem kell erőltetnie magát, annyira adja magát a narratíva. Ezzel szemben egy absztrakt háborús helyzet, amiben számszerűen sokkalta több ember élete forog kockán, ráadásul jó eséllyel távolinak érzett kultúrkörben folyik, nehezen ragadható meg. Nincsenek egyéni léptékű vonatkoztatási pontok, amelyeket személyes jelenlét híján csak a média tudna létrehozni. Ezért minden tekintet – a kamerák és a nézők tekintete is – az egyszerűen befogadható dráma felé fordul.

Vonzalomról a szakember

A médián keresztül megélt empátia viszont nem egyenlő a valódi kapcsolatainkban megélt empátiával. Hogy pontosabban értsük, ez miként befolyásolja a katasztrófák iránti vonzalmat, álljanak itt egy szakember szavai (az alábbi egy interjúrészlet, az interjút a Vox készítette Tim Recuber szociológussal, aki az amerikai média katasztrófákra adott reakcióival foglalkozik):

„Van egyfajta élvezeti faktora annak, ha együttérezhetünk valakivel, még akkor is, ha ez rossz dolgok átérzését jelenti. (…) Egy olyan kultúrában, amelyik igyekszik az empátiát tiszteletre méltó tulajdonságként láttatni, morálisan jóvá válik az, aki elmondhatja, hogy: „Láttam a felvételeket, borzasztó volt, nagyon sajnálom a gyerekeket”. Manapság többnyire megéri empatikusnak tűnni. Az emberek így demonstrálhatják, hogy mennyire azok.

(…) Ugyanakkor ténylegesen nem tudsz az lenni. Meggyőzhetem magam, hogy én tényleg értem, min ment keresztül valaki. De sosem lehetek benne biztos. Ezért mindig marad egy érzés, hogy van még minek utánanézni, kellene még további videókat is keresni. Soha nem látott sebességgel ismerhetjük meg ezeket a történeteket, olyan intim perspektívából, ami korábban nem állt rendelkezésre. Emiatt nagyon vonzóak tudnak lenni az ilyen jellegű történetek, folyamatosan lehet frissíteni a hashtageket, lehet keresni új információkat, és olyan emberek életét élheted át, akikét 10-20 éve nem tudtad volna. (…)

Óvatosabban!

A gyerekek pedig mindent visznek. Az emberek látják, hogy gyerekek vannak egy sötét és ijesztő helyen. És ez rezonál. És addig jó, amíg az ilyesmi rezonál.”

Az tehát, hogy valaki követi az ilyen jellegű híradásokat, és kifejezi együttérzését, nem jelenti azt, hogy ne volna őszinte az empátiája. De fontos megkülönböztetni a tényleges empátiát a média közvetítette empátiától, mert utóbbi nem olyan szerepet tölt be a társadalmi életben, mint előbbi. A katasztrófák egyéni szinten átélhető oldala iránt természetes az érdeklődés, és nem húzódik meg mögötte rossz szándék. Éppen ezért a médiának kellene óvatosabban eljárnia: mérlegelni kell, hogy milyen érzéseket indítanak útra egy empátiára apelláló riporttal, és ezek az érzések mennyire lesznek terhesek a riport alanyai számára.

A médiafogyasztó közönség pedig vehetné példának a thai gyerekekkel történteket, és megpróbálhatná olyan eseményekkel kapcsolatban is elképzelni a személyes drámát, ahol a média nem tud vagy nem akar kidomborítani ilyeneket.

 

Ez a cikk is érdekelhet

Mit kell tanulni ahhoz,
hogy a világot irányítsd?

Jogász, közgazdász, katona vagy bölcsész – a világ vezetői igen különböző végzettséggel re…