• Ahogyan a zene reagált Amerikában a gazdasági egyenlőtlenség évtizedére – az amerikai zeneipar „válasza” a 2008-as válságra
  • Az Egyesült Államok 46,9-es Gini-együtthatójával a legegyenlőtlenebb modern demokrácia lett
  • A Beatles vagy a Rolling Stones mocskosul gazdag volt, de nehéz elképzelni, hogy valamikor is a pénzükről vagy a kúriáikról szereztek volna dalt
Ténygyár-tartalom
9 percnyi olvasnivaló

A minőségi zenét mindig is jellemezte valamilyen mértékű társadalomkritika. Az elmúlt évtizedben azonban a 2008-as pénzügyi válság következményeivel is meg kellett küzdeni.

De ez a reflexió gyakran elmaradt a várakozásoktól. A nagy gazdasági világválság idején, amikor a hajléktalanság és a munkanélküliség elért minden negyedik amerikait, a népszerű filmekben elegáns öltözetű, koktélt kortyolgató gazdagok tűntek fel, olyan vidám dalokkal aláfestve, mint a Pennies From Heaven. És a 2008 utáni, recesszió, instabilitás és a jövedelemegyenlőtlenség jellemezte évtizedben a blockbusterek rengeteg időt töltöttek azzal, hogy beszámoljanak ezekről a hihetetlen időkről.

Az elmúlt évtized igazi történetét nehezebb volt meghallani. 2008-ban az amerikai gazdaság gyakorlatilag az összeomlás szélére került, magával rántva a világ többi piacát is. Lakásárak, ingatalanbuborék, Lehman Brothers – ki ne emlékezne.

Ezermilliárd dolláros vagyonok tűntek el

Világszerte hatalmas károk keletkeztek, de mind közül a legerőteljesebben a világ legnagyobb gazdaságában pusztított a válság: 2008 végétől kezdve az Egyesült Államokban havonta több mint félmillióan vesztették el munkájukat. A Nagy Recesszió első teljes évében, 2009-ben a munkanélküliség már 15 millió embert (az aktív népesség 10 százalékát) sújtott – a korai ’80-as évek óta először nőtt két számjegyűre. Ezermilliárd dolláros vagyonok tűntek el, és 4 millió amerikai vesztette el otthonát mindössze két év alatt. (A tovagyűrűző hatás magyar következményeiről nem született hivatalos statisztikai összegzés – politikai oldalaktól függően jobbára csak kiragadott elemekkel dobálóznak az érintettek.)

Az összeomlás utáni években egy sor dal született a legnagyszerűbb alkotóktól – Flo Ridától kezdve, Chris Brownon keresztül a Coldplayig –, de ezeknek alig volt közük a gazdasági krízishez. A legtöbb kulturális formának – legyen az film, könyv, vizuális művészet, bármi – hónapokig, sőt néha évekig tartott, míg érdemben tudott reagálni a társadalmi, politikai vagy gazdasági változásokra. A popzene ugyanakkor gyorsabbnak bizonyult, jóval kisebb volt a lemaradása.

2009 végére azonban a legnagyobb példányszámban értékesített kislemezeken olyan dalok voltak, mint Jay-Z-től az Empire State of Mind, Lady Gagától a Bad Romance és a Black Eyed Peas különféle bulibarát számai. Közben meg a recesszió soha nem látott mértékig fajult.

Egyes zenei műfajok, számok természetesen részben azért válnak népszerűvé, mert az embereknek segítenek elszakadni a mindennapi életüktől – legyen az gazdasági csapás vagy a személyes nehézségek fájdalma.

A 2008-as tőzsdei összeomlást követő évtizedben azonban azt láthatjuk, hogy viszonylag megszelídült a népszerű zenei világ, amelyen belül a legmagasabbra értékelt művészek és a baloldali „alternatív” zenészek nyilvánvalóan kevés érdeklődést mutattak az ország gazdasági állapota iránt.

„A legtöbb mainstream zenei műfaj – legyen az pop, indie vagy country – egyetlen rajongót sem akar megbántani” – mondja Margo Price, egy country-énekes-dalszerző, aki kifejezetten szembeszállt a gazdasági struktúrákkal.

Felemás fellendülés

A 2008-as összeomlás fájdalmát felemás fellendülés követte: a bevételek java a szegényektől és a középosztálytól a nagyon gazdagok felé áramlott. A nagy bankok még nagyobbak lettek; visszatértek a hatalmas bónuszok. Csak két évvel az összeomlás után az Egyesült Államok –jövedelmi vagy más típusú egyenlőtlenség mérésére használt – 46,9-es Gini-együtthatójával a legegyenlőtlenebb modern demokrácia lett.

Az elmúlt 10 év tehát joggal nevezhető az egyenlőtlenség évtizedének. De mi volt az egyenlőtlenség zenéje?

A mainstream popzene ikonikus képviselői messzire kerültek közönségük gazdasági realitásaitól.

A paradoxon egy része egyszerűen abból adódik, hogy a pénzügyi jólét közepette a zenészeknek énekelniük kellett valamit.

Azok a művészek, akik arról énekelnek, hogy mekkora vagyont halmoztak fel, tisztán belesimultak a Lifestyles of the Rich and Famous (a gazdagok és híresek életstílusa) fémjelezte kultúrába. A Beatles vagy a Rolling Stones mocskosul gazdag volt, de nehéz elképzelni, hogy valamikor is a pénzükről vagy a kúriáikról szereztek volna dalt. És hasonlóan nehéz elképzelni Joni Mitchellt, Patti Smitht vagy Liz Phairt, amint egy gyémántfürdőben pózol, mint ahogy Taylor Swift tette azt a 2017-es Look What You Made Me Do című videóban.

„Ha hatalmas az egyenlőtlenség, akkor azt a szupergazdagok gerjesztik, mondván, a szegények nullánál lejjebb úgysem juthatnak – idézi fel a cinikus álláspontot Keith Payne, az Észak-Karolinai Egyetem pszichológiaprofesszora. – Az emberek szegényebbnek érzik magukat, de magasabb színvonalra törekszenek, és ez kockázatos életvitelhez vezet. Nagyobb valószínűséggel merülnek el a szerencsejátékokban, drogokat használnak, alkoholba menekülnek, vagy bűncselekményeket követnek el. És ez is a nagyon gazdagok – a szegénység ellenpontjai – felé orientálja őket.”

Perifériára sodródva

Az egyenlőtlenséggel foglalkozó zene általában a népszerű műfajok perifériájára sodródik. Azok a country-dalszerzők, akik fokozottan érzékenyek a gazdasági körülmények feltérképezése iránt, nem találnak fogadóképes iparágat, legyen az akár csak egy rádió is. „Félnek kijönni egy Trump Amerikáját támadó témával – fogalmaz R. J. Smith, zenei újságíró. – Ehelyett inkább banális dalszövegeket írnak az emberek mindennapi életéről, egy szóval sem érintve az elszegényedés okait”.

Mindazonáltal – a közelmúlt politikai és kulturális konzervatizmusa ellenére –a country a szegények és a munkásosztály zenéjévé vált. És a népi hagyományt magába foglaló alt country-mozgalom folytatta a régi idők kemény társadalomkritikáját.

Ez vezetett ahhoz, amit empatikus és plutokratikus daloknak lehetne nevezni: az empatikus dal annak ad hangot, hogy valaki összeroppant a rá nehezedő gazdasági nyomás alatt, a plutokratikus dal pedig nyíltan politikai: a károkat okozó nagyon gazdagokat célozva meg.

Margo Price dalaiban fogalmazódott meg a nagy recessziót követően a legélesebb gazdasági kritika: olyan számokban, mint a Pay Gap, az About to Find Out vagy az All American Made.

Ugyanakkor az egyenlőtlenségről koránt sem lehet azt állítani, hogy a sima, kereskedelmi pop-rock dalok írásának hajtóereje lenne. A zenetörténész Ted Gioia szerint sem Katy Perry, sem Justin Bieber, sem Lady Gaga vagy Taylor Swift nem alkalmas arra, hogy a veszélyekre figyelmeztessen. Bár néhány művész fajokról és genderekről énekel, a gazdasági hatások ügye nem érinti meg őket.

„Az egyenlőtlenség egyfajta végső absztrakció – mondja Keith Payne. A művészetre viszont nem jellemző az absztrakció, inkább konkrét képek alkotásával dolgozik. Az egyenlőtlenség nem jelent sem gazdagságot, sem szegénységet, hanem egyszerűen az erőforrások elosztását. No de ki akar erről énekelni?”

Gazdag gyerekek játszótere?

Döbbenetes irónia, hogy az elmúlt évtizedben a zenészek túlnyomó többségének jóval többet kellett küzdenie, mint korábban: felvételeik értékesítésének összeomlása szinte mindegyikük figyelmét ráirányította a jövedelmi egyenlőtlenségekre, különösen amikor összehasonlították magukat az egyszázaléknyi múlt (az Eagles) vagy a jelen (Lady Gaga) alakjaival.

A legfontosabb kérdés itt – annak fényében, hogy hiányoznak az 1929 óta legnagyobb gazdasági válságról szóló népszerű dalok – a popkultúrának az az állítása, hogy önmagát a demokratikus művészetek körébe sorolja. Mi van akkor, ha a zene nem igazán fejezi ki és írja le, mit éreznek az amerikaiak tömegei? És egy olyan korszakban, amikor a „kiváltságok ellenőrzése” kifejezés a közhelyek táborát gyarapítja, vajon számít, hogy a legnagyobb slágereknek sok esetben fantasztikusan kiváltságos emberek az alkotói?

Taylor Swift például a bankokelnökök hosszú-hosszú sora mögül bukkant elő; apja a Merrill Lynch nashville-i irodájába tette át a székhelyét, majd később részesedést vásárolt egy lemezkiadóban lánya karrierjének segítése érdekében.

Ha mindenki számára világos lesz, hogy a népszerű kultúra a gazdag gyerekek játszóterévé válik, elveszíti legitimitását – figyelmeztetnek a szakértők.

De lehet, hogy egy olyan elnök népszerűtlensége, aki maga is a plutokrata osztályból származik, végső soron ráirányítja a zenészek és a sikereikben érdekeltek figyelmét az egyenlőtlenségre és más sürgető kérdésekre. „Veszélyes időket élünk – mondja Margo Price. – Az emberek tekintetét elhomályosítja a közösségi média, elhomályosítják a celebek és az elérhetetlen vagyon.”

De a dolgok megváltozhatnak, és Price úgy véli, hogy erre van is esély: „Most fordulóponthoz érkeztünk, a zenészek és a vizuális művészek lehetőséget kapnak arra, hogy hegyeket mozgassanak meg a szavaikkal. De csak ha használni akarják azokat.

 

Ez a cikk is érdekelhet

Amerikában bízik,
Trumpban nem
a magyarok többsége

• A magyarok többségének kedvező véleménye van az Egyesült Államokban • Tízből hét magyar …