• Yuval Noah Harari a Sapiens és Homo Deus című, magyarul is megjelent sikerkönyvek tudós szerzője új művében a 21. század 21 leckéjét szedte össze
  • Mit üzen Barack Obama, Bill Gates, Mark Zuckerberg és – állítólag – Orbán Viktor kedvenc szerzője a fiataloknak, a tanároknak és a kormányoknak?
  • A hónap végén megjelenő új Harari-könyvnek a jövő oktatásával foglalkozó fejezetét a Wired magazin közölte szerkesztett formában, az alábbi írás ennek a magyar fordítása
Ténygyár-tartalom
20 percnyi olvasnivaló

Csak a változás állandó

Az emberiség példátlan forradalmak korát éli, minden ismert történetünk omladozik, és egyelőre még nem bukkantak fel azok, amelyekkel helyettesíthetnénk őket. Hogyan készíthetnénk fel magunkat és gyermekeinket a példátlan átalakulások és radikális bizonytalanságok világára? Egy ma született csecsemő 2050-re lesz harmincvalahány éves. Ha minden jól alakul, ez a csecsemő még 2100 körül is itt lesz, és talán a 22. század aktív állampolgárává válik. Mit kellene neki tanítanunk ahhoz, hogy segítsük túlélni és kiteljesedni 2050-ben vagy akár a 22. században? Milyen típusú készségekre, ismeretekre lesz szüksége ahhoz, hogy állást találjon, megértse, mi zajlik körülötte, és kiismerje magát az élet labirintusában?

Szerencsétlenségünkre – mivel senki sem tudhatja, hogyan fog kinézni a világ 2050-ben, hogy 2100-ról ne is beszéljünk – nem ismerjük a biztos válaszokat. Természetesen az ember sohasem volt képes pontosan megjósolni a jövőt. Manapság azonban ez a kihívás még nehezebb, mint valaha, mert amint a technológia lehetővé teszi testek, agyak és elmék tervezését, többé semmiben sem lehetünk biztosak – még a korábban változatlannak vagy örökkévalónak tűnő dolgok tekintetében sem.

Egy évezreddel ezelőtt, 1018-ban rengeteg dolog volt, amit az emberek nem tudtak a jövőről, ennek ellenére biztosak voltak benne, hogy az emberi társadalom alapvonásai nem fognak megváltozni. Ha Kínában éltél volna 1018-ban, akkor azt tudtad volna, hogy 1050-re talán összeomlik a Szung-birodalom, hogy a kitajok észak felől fognak betörni, és hogy a pestisjárványok milliók életét fogják elvenni. Ugyanakkor biztos lehettél abban, hogy az emberek többsége még 1050-ben is farmer vagy takács lesz, az uralkodók még mindig az emberekre lesznek utalva hadseregeik és közigazgatásuk feltöltéséhez, a férfi még mindig uralkodni fog a nő fölött, a várható élettartam még mindig 40 év körül lesz, és az emberi test mit sem változik. Így 1018-ban a szegény kínai szülők arra készítették fel gyermekeiket, hogyan kell rizst ültetni vagy selymet szőni, míg a jobb módú szülők arra tanították a fiúkat, hogyan kell konfuciánus klasszikusokat olvasni, hogyan kell kalligrafikusan írni és lóháton harcolni – a lányokat pedig arra, hogyan kell szerény és engedelmes feleséggé válni. Nyilvánvaló volt, hogy ezekre a készségekre, ismeretekre 1050-ben is szükség lesz.

Yuval Noah Harari

Ma azonban nem tudjuk, hogyan fog kinézni Kína vagy a világ többi része 2050-ben. Nem tudjuk, miből fognak megélni az emberek, nem tudjuk, hogyan fognak működni a hadseregek és a közigazgatás, és nem tudjuk, hogy miféle genderviszonyok alakulnak ki. Egyesek bizonyára sokkal tovább fognak élni, mint ma, sőt, a biomérnököknek és a közvetlen agy–számítógép interfészeknek köszönhetően talán maga az emberi test is példátlan változások előtt áll. Annak, amit a gyerekek ma tanulnak, a jelentős része valószínűleg irreleváns lesz 2050-ben.

Jelenleg túl sok iskola fókuszál az információval történő elárasztásra. Régebben ennek volt értelme, mert az információ ritkaságszámba ment, ráadásul még a lassú információszivárgást is rendre cenzúrázták. Ha, mondjuk, egy eldugott mexikói városkában éltél, 1800-ban, elég nehéz volt bármit is megtudnod a világról. Nem volt rádió, tévé, napi sajtó vagy közkönyvtár. Még ha tudtál is olvasni, és volt hozzáférésed valamelyik magánkönyvtárhoz, ott sem találtál valami sokat regényeken és vallási szövegeken kívül. A spanyol birodalom erősen cenzúrázott minden helyileg kinyomtatott szöveget, és csupán maroknyi, ellenőrzött kiadványt engedett be a külvilágból. Ugyanez érvényes Oroszország, India, Törökország vagy Kína provinciálisabb településeire. Ehhez képest óriási fejlődést hozott a modern iskolák felbukkanása, írást és olvasást tanítva minden gyereknek, bevezetve őket a földrajz, a történelem és a biológia alapjaiba.

Ezzel szemben, a 21. században eláraszt minket az információ, és ezt már a cenzorok sem próbálják kizárni. Ehelyett inkább szorgosan igyekeznek félreinformálni és irreleváns információkkal kizökkenteni. Ha ma élsz egy eldugott mexikói városkában, és van egy okostelefonod, akár több emberöltőnyi időt is eltölthetsz a Wikipédia olvasgatásával, TED-előadások nézegetésével vagy ingyenes online kurzusok látogatásával. Nincs az a kormányzat, ami minden, számára nem tetsző információ eltitkolásában reménykedhetne. Ugyanakkor vészjóslóan könnyű egymásnak ellentmondó beszámolókkal és egyszerű terelésekkel elárasztani a nyilvánosságot. Az emberek a világ bármely pontján kattintásnyira vannak a legutóbbi aleppói bombázásról vagy az olvadó jégsapkákról szóló beszámolóktól, de az egyes beszámolók közötti ellentmondások miatt alig tudják eldönteni, kinek higgyenek. Mellesleg számtalan egyéb dolog van még kattintásnyira, ami megnehezíti a koncentrációt, és miközben a közpolitika vagy a tudomány túl bonyolultnak tűnik, egyre csábítóbb inkább vicces-cicás videókra, celebekre vagy pornóra váltani.

Egy ilyen világban semmire sincs kevesebb szükségük a diákoknak, mint még több információra. Már így is túl sok van belőle. Ehelyett inkább az kellene, hogy megtanuljanak értelmezni, hogy különbséget tudjanak tenni lényeges és lényegtelen között, legfőképpen pedig arra, hogy a széttartó információmorzsákból egységes képet tudjanak formálni az őket körülvevő világról.

Valójában évszázadokig ez volt a nyugati liberális oktatás ideálja, de mostanáig még a legtöbb nyugati iskola is csődöt mondott a megvalósításban. A tanárok megengedték maguknak, hogy adatot lapátoljanak a diákok fejébe, miközben arra buzdítják őket, hogy „tanuljatok meg önállóan gondolkodni”. A tekintélytől való félelem következtében a liberális iskolák különösen rettegnek a nagy narratíváktól. Azt gondolták, hogy amíg a diákok rengeteg információt és egy csipetnyi szabadságot kapnak, majd megalkotják saját képüket a világról, és ha ez a generáció nem is lesz képes valamennyi információt egy egységes és jelentésgazdag történetté szintetizálni, bőven lesz még rá idő, és egyszer csak megvalósul majd ez a hőn áhított szintézis. Mostanra azonban kifutottunk az időből. Az elkövetkező évtizedek döntései magának az életnek a jövőjét határozzák meg, és ezeket a döntéseket meghozhatjuk jelenlegi világnézetünk alapján. Ha ez a generáció nem képes értő képet alkotni a kozmoszról, úgy az élet jövője a véletlenen múlik.

 Ütött az óra

Az információ mellett a legtöbb iskola túl sok energiát fektet olyan előzetesen meghatározott ismeretek és készségek átadásába, mint a differenciális egyenletek megoldása, a C++-programozás, a kemikáliák azonosítása egy kémcsőben vagy a kínai társalgás. Ugyanakkor, mivel gőzünk sincs arról, hogyan fog alakulni a világ és a munkaerőpiac 2050-ig, nincs világos képünk arról sem, hogy pontosan milyen ismeretekre és készségekre lesz szükség. Lehet, hogy hatalmas erőfeszítések árán megtanítjuk a gyerekeket C++ nyelven programozni vagy kínaiul társalogni, aztán azon kapjuk magunkat, hogy 2050-re a mesterséges intelligencia sokkal hatékonyabban programoz, és egy új Google-fordítóalkalmazás lehetővé teszi, hogy szinte hibátlan mandarinnal, kantoni vagy hakka nyelvvel vehessünk részt a beszélgetésben. Még akkor is, ha egyébként ennyire telne: „Ni hao”.

Szóval, mit kellene tanítanunk? Sok pedagógiai szakértő amellett érvel, hogy az iskoláknak át kellene állniuk a „négy K” – kritikus gondolkodás, kommunikáció, kollaboráció és kreativitás – tanítására. [teaching „the four Cs” – critical thinking, communication, collaboration and creativity.] Általában elmondható, hogy az iskoláknak hátrébb kéne szorítaniuk a technikai ismeretek átadását, és az általános rendeltetésű készségeket kellene előtérbe állítaniuk. A legfontosabb ezek közül a változással történő megbirkózás képessége, hogy új dolgokat tanulj, és megőrizd mentális egyensúlyodat a szokatlan helyzetekben. Ahhoz, hogy lépést tarthass 2050 világával, nem lesz elég pusztán új ötleteket és termékeket kitalálni – legfőképp arra lesz szükséged, hogy újraalkosd magad. Aztán megint újra és újra.

Miközben a változás üteme egyre gyorsabb, nemcsak a gazdaság, hanem magának az „emberlétnek” a jelentése is mutálódik. 1848-ban, a Kommunista Kiáltvány kijelentése szerint minden, ami rendi és állandó, elpárolog. Marx és Engels ugyanakkor alapvetően a társadalmi és gazdasági viszonyokra gondolt. 2048-ra a fizikai és kognitív viszonyok is elpárolognak, egyenesen a felhőbe.

2048-ra lehetséges, hogy az embereknek meg kell birkózniuk a kibertérbe történő migrációval, a folyékony nemi identitásokkal és a beültetések generálta új, érzéki tapasztalatokkal. Ha abban találnak munkájukra és hivatásukra, hogy megtervezzék a 3D virtuálisvalóság-játékok legújabb divatjait, tudniuk kell, hogy tíz éven belül nemcsak az imént említett hivatást, hanem az összes, ilyen szintű alkotást igénylő szakmát átveheti a mesterséges intelligencia. Tehát 25 évesen egy randioldalon még úgy mutatkozol be, hogy „huszonöt éves, heteroszexuális nő, aki Londonban él, és egy divatüzletben dolgozik.” 35 évesen már azt mondod, hogy „egy nem gender-meghatározott, életkor-beállítási folyamatban lévő személy, akinek a neokortikális aktivitására főként a NewCosmos virtuális világban kerül sor, és akinek az az életcélja, hogy eljusson oda, ahová divattervező korábban még soha”. Mire 45 vagy, a randioldalak és az önmeghatározások is idejétmúltak. Csak megvárod, amíg egy algoritmus megtalálja (vagy létrehozza) a tökéletes párosítást. És ha az élet értelmét korábban a divattervezés művészetében láttad, addigra olyan visszafordíthatatlanul leiskoláz a mesterséges intelligencia, hogy az előző évtizedből származó, legnagyobb teljesítményeidre visszatekintve inkább zavarba jössz, semmint büszkeséget érzel. És 45 évesen még mindig több évtizednyi, radikális változás áll előtted.

Kérlek, ne szó szerint értsétek ezt a jelenetet! Senki sem tudja pontosan megjósolni, hogy milyen konkrét változásokat fogunk tapasztalni. Minden meghatározott helyzetleírás könnyedén távol eshet a valóságtól. Ha valaki elmagyarázza neked, milyen lesz a világ a 21. század derekán, és úgy hangzik, mint egy sci-fi, valószínűleg téved. De ha valaki úgy írja le neked a 21. század közepét, hogy nem hangzik sci-finek – biztosan téved. Nem lehetünk biztosak a konkrétumokban, a változás mint olyan az egyetlen bizonyosság.

Az ilyen átható változások könnyedén átalakíthatják az élet alapvonásait, legszembetűnőbb jellemzőjévé a diszkontinuitást téve. Az emlékezet előtti időktől kezdve életünk két részre oszlott: egy tanulási és egy munkafolyamatra. Az első periódusban információt halmozunk fel, készségeket sajátítunk el, világnézetet hozunk létre, és stabil identitásra teszünk szert. Még ha 15 évesen már napod nagy részét a család rizsföldjein töltötted is (az iskola helyett), a legfontosabb tevékenységed a tanulás volt: hogyan kell rizsföldet művelni, hogyan kell a kapzsi, nagyvárosi kereskedőkkel alkudozni, és hogyan kell rendezni a területi konfliktusokat a többi falubélivel. A második periódusban pedig a felhalmozott ismeretek és készségek birtokában próbáltál kiigazodni a világban, megélhetésre szert tenni és hozzájárulni a társadalom dolgaihoz. Természetesen még 50 évesen is tanultál új dolgokat a rizsről, kereskedőkről és konfliktusokról, de ezek pusztán apró adalékok az egyébként már bejáratott képességekhez.

A 21. század közepére a gyorsuló változás és a hosszabb élettartam következtében ez a hagyományos modell elavul. Az élet szétszakad a varratok mentén, egyre kevesebb folytatólagossággal a különböző epizódok között. A „ki vagyok?” kérdése sürgetőbbé és összetettebbé válik, mint valaha.

Ez minden bizonnyal rengeteg stresszel jár. Mert a változás mindig stresszel jár, és egy bizonyos kor után a legtöbben nem szeretik a változást. Ha 15 vagy, az egész életed változás. Nő a tested, fejlődik az elméd, elmélyülnek a kapcsolataid. Minden áramlásban van, minden újdonság. Leköt az, hogy megalkosd magad. A legtöbb tinédzser ezt ijesztőnek, egyszersmind izgalmasnak is találja. Új távlatok nyílnak meg előtted, egy egész világ vár arra, hogy meghódítsd. Mire 50 leszel, már nem akarsz változást, és a legtöbben felhagynak a világ meghódításával. Láttuk, csináltuk, még megvan róla a póló. Sokkal inkább a stabilitást keresed. Annyit áldoztál készségeid élesítésébe, a karrieredbe, az identitásodba és a világnézetedbe, hogy már nem akarod elölről kezdeni. Minél keményebben dolgoztál valamin, annál nehezebb elengedni és helyet adni valami újnak. Talán még örülsz az új élményeknek és apróbb változtatásoknak, de a legtöbben az ötvenes éveikben már nem akarnak komolyabb módosulásokat identitásuk és személyiségük mélyszerkezetében.

Ennek neurológiai okai vannak. Noha a felnőtt agya jóval rugalmasabb és illékonyabb, mint egykor gondoltuk, így is jóval kevésbé nyújtható, mint a tinédzsereké. A neuronok újrakapcsolása és a szinapszisok újrahuzalozása piszkosul kemény munka. De a 21. században már nehezen engedhetjük meg magunknak a stabilitást. Ha megpróbálsz ragaszkodni egy stabil identitáshoz, álláshoz vagy világképhez, a lemaradást kockáztatod, miközben a világ elsuhan melletted. Ha hozzávesszük, hogy valószínűleg nő a várható élettartam, ezután még nem egy évtizedet kell eltévelyedett fosszíliaként leélned. Hogy játékban maradj – és nemcsak gazdaságilag, hanem elsősorban szociálisan –, 50 éves fiatalként még biztosan szükséged lesz arra, hogy folyamatosan tanulj és újraalkosd magad.

Ahogy a furcsa válik az új normálissá, múltbéli tapasztalataid – akárcsak az emberiség egészének múltbéli tapasztalatai – egyre kevésbé bizonyulnak megbízható útmutatásnak. Az egyes embereknek mint egyéneknek és az emberiségnek mint egésznek is egyre gyakrabban kell valami olyannal megbirkóznia, amivel még senki sem találkozott: például szuperintelligens gépekkel, megtervezett testekkel, az érzelmeket kísérteties precizitással manipulálni képes algoritmusokkal, gyors lefolyású, ember okozta katasztrófákkal és azzal a követelménnyel, hogy minden évtizedben más foglalkozást űzzünk. Mit kellene tenni egy korábban soha nem látott helyzetben? Hogyan kellene eljárni, ha eláraszt az információtenger, és esélyed sincs mindet magadba szívni és elemezni? Hogy kell egy olyan világban élni, ahol a mélyreható bizonytalanság nem bug, hanem alapbeállítás?

Hogy túlélhess és kiteljesedhess egy ilyen világban, nagymértékű mentális rugalmasságra és az érzelmi egyensúly hatalmas tartalékaira lesz szükséged. Újra és újra el kell engedned egy részét annak, amit a legjobban tudsz, és otthon kell érezned magad az ismeretlenben. Szerencsétlenségünkre, arra tanítani a gyerekeket, hogy vegyék keblükre az ismeretlent, és őrizzék meg a mentális egyensúlyukat, sokkal nehezebb, mint megtanítani nekik egy fizikai képletet vagy az első világháború kirobbanásának okait. Az állhatatosságot nem lehet könyvekből vagy előadásokból megtanulni. Általában maguk a tanárok sem rendelkeznek azzal a mentális rugalmassággal, amit a 21. század megkövetel, mivel ők maguk is egy elavult oktatási rendszer termékei.

Az oktatás gyártósor-elméletét az ipari forradalomtól örököltük. A város közepén áll egy nagy betonépület, rengeteg ugyanolyan teremre felosztva, mindegyikben merev sorokba rendezett székekkel és asztalokkal. A csengő hallatára bemész valamelyik terembe 30 másik gyerekkel együtt, akik ugyanabban az évben születtek, mint te. Minden órában besétál valami felnőtt, és elkezd beszélni. Nekik mindezért az állam fizet. Az egyik a Föld alakjáról beszél, a másik az emberiség múltjáról, a harmadik pedig az emberi testről. Könnyű nevetni ezen a modellen, és szinte mindenki egyetért abban, hogy nem számít, mit ért el a múltban, mostanra becsődölt. De egyelőre még nem rukkoltunk elő járható alternatívával. Olyan skálázható alternatívával biztosan nem, amit nemcsak az igényes kaliforniai kertvárosban, de a rurális Mexikóban is meg lehetne valósítani.

Embereket hekkelni

 Szóval a legjobb tanács, amit egy 15 évesnek adhatunk, aki benne ragadt egy elmaradott oktatási rendszerben valahol Mexikóban, Indiában vagy Alabamában, az, hogy ne támaszkodj túlságosan a felnőttekre. A legtöbben jót akarnak, de már nem értik a világot. Régebben viszonylag biztonságos volt a felnőttekre fogadni, mert elég jól ismerték a környezetüket, ami lassan változott. A 21. század azonban másmilyen lesz. A változás egyre gyorsuló ütemének következtében sohasem lehetsz biztos benne, hogy amit a felnőttek mondanak, időtlen bölcsesség vagy idejétmúlt elfogultság.

Mire támaszkodhatsz helyettük? A technológiára? Ez még kockázatosabb. A technológia sokat segíthet, de ha túlságosan elhatalmasodik az életed felett, rabul ejthet saját céljai számára. Évezredekkel ezelőtt, amikor az emberiség feltalálta a földművelést, ez a technológia csupán egy szűk elit érdekeit szolgálta, míg az emberek többségét rabságba taszította. A legtöbben azon kapták magukat, hogy napkeltétől napnyugtáig gyomlálnak, vizesvödröket hurcolnak, és az égető napon takarítják be a kukoricát. Ez veled is megtörténhet.

A technológia nem rossz. Ha tudod, mit akarsz az életben, segíthet elérni. Ha azonban nem tudod, a technológiának túl könnyű dolga lesz céljaid alakításában és az irányítás átvételében. Ahogy a technológia egyre jobban érti az embereket, egyre könnyebben kaphatod magad azon, hogy őt szolgálod, ahelyett, hogy ő szolgálna téged. Láttad már azokat a zombikat, akik az utcákat róják okostelefonjaikhoz ragasztott arccal? Szerinted ők irányítják a technológiát vagy fordítva?

Akkor hát támaszkodj magadra? Ez jól hangzik a Szezám utcában vagy egy régi vágású Disney filmben, de a valóságban már nem működik ilyen jól. Ezt még a Disney is kapisgálja. Ahogy az Agymanókban Riley Andersen, a legtöbben alig ismerik magukat, és amikor megpróbálnak „magukra hallgatni”, könnyedén válnak külső manipulációk áldozataivá. A hang, amit a fejünkben hallunk, sohasem volt megbízható, mert mindig is az állami propagandát, az ideológiai agymosást és a kereskedelmi reklámipart tükrözte, hogy a biokémiai bugokról ne is beszéljünk.

Ahogy a biotechnológia és a gépi tanulás fejlődik, egyre könnyebbé válik legmélyebb vágyaink és érzelmeink manipulációja, így pusztán a szívünket követni még veszélyesebb lesz, mint valaha. Amikor a Coca-Cola, az Amazon, a Baidu vagy a kormány tudja, hogyan kell mozgatni a szálakat a szívedben és nyomogatni a gombokat az agyadban, vajon még mindig meg tudod húzni a határt önmagad és a marketingspecialisták között?

Hogy megbirkózz ezzel a rémisztő feladattal, keményen kell dolgoznod: jobban meg kell ismerned a saját operációs rendszeredet. Hogy tudd, ki vagy, és mit akarsz az élettől. Persze ez a legősibb tanács: ismerd meg önmagad. Évezredeken keresztül filozófusok és proféták sürgették az embereket, hogy ismerjék meg magukat. De ez a tanács sohasem volt fontosabb, mint a 21. században, mert Lao-Ce vagy Szókratész korával ellentétben ma elég komoly konkurenciád van. A Coca-Cola, az Amazon, a Baidu és a kormány mind azért versenyeznek, hogy meghekkeljenek. Nem az okostelefonodat, nem a számítógépedet, és nem a bankszámládat – azért versenyeznek, hogy téged törjenek fel és a te organikus operációs rendszeredet. Talán hallottad, hogy a számítógépek feltörésének korában élünk, de ez csak féligazság. Valójában az emberek feltörésének korszakában élünk. Az algoritmusok most is figyelnek. Nézik, hová mész, mit vásárolsz, kivel találkozol. Hamarosan minden lépésedet követni fogják, minden lélegzetvételedet és szívverésedet. A Big Data és a gépi tanulás segítségével egyre jobban és jobban ismernek. És mire ezek az algoritmusok jobban ismernek téged, mint te magad, irányítani és manipulálni tudnak, míg te alig tehetsz ellene bármit is. A Mátrixban fogsz élni, vagy a Truman showban. Végső soron ez egyszerű, empirikus probléma: ha az algoritmusok valóban képesek nálad jobban megérteni, hogy mi történik benned, a hatalom hozzájuk vándorol.

Természetesen még mindig lehetsz tökéletesen elégedett a hatalom átadásával, és az algoritmusokra bízhatod, hogy meghozzák a téged és a világot érintő döntéseket. Ha így van, dőlj hátra, és élvezd az utat. Semmit sem kell tenned. Az algoritmusok mindent elintéznek. Ha azonban szeretnél megtartani némi kontrollt a személyes létezésed és az élet jövője felett, gyorsabban kell futnod az algoritmusoknál, az Amazonnál vagy a kormánynál, és meg kell ismerned magad, mielőtt ők teszik meg helyetted. Hogy gyorsan futhass, ne vigyél túl sok poggyászt! Hagyd hátra az illúziókat! Túlságosan elnehezítenek.

 

Ez a cikk is érdekelhet

A hazugságoktól hitelesebbnek tűnnek a politikusok

A 2016-os elnökválasztás sem az őszinteség jegyében telt A Trump-pártiak többnyire nem vet…