• Tíz éve, 2008. szeptember 15-én az amerikai pénzügyi vezetés engedte csődbe menni a Lehman Brotherst – elszabadítva a világméretű válságot
  • A nemzetközi banki katasztrófát csak úgy lehetett elkerülni, hogy a Fed szinte korlátlan mennyiségű dollárral látta el az európai partnereket
  • A pénzügyi és gazdasági válság a 2013 és 2017 közötti időszakra a hidegháború utáni rend átfogó politikai és geopolitikai válságává vált
Ténygyár-tartalom
8 percnyi olvasnivaló

A 2008-ban kirobbant válság utóhatásaként az európai gazdaságok számára elveszett egy teljes évtized, elősegítve a fennálló rendszerek elleni politikai mozgalmak megerősödését az Egyesült Államokban és a világ számos más pontján.

2018. szeptember 15-én kerek évfordulóhoz érkezett a (pénz)világ: tíz évvel korábban ezen a napon dőlt be – kért csődvédelmet – az egykor vezető amerikai befektetési bank, a Lehman Brothers. Kezdetét vette, és végigsöpört a világon az 1930-as évek óta legnagyobb pénzügyi válság és a hozzá társuló legmélyebb gazdasági recesszió.

700 milliárd dollár bankmentésre

Miután a Lehman csődöt jelentett, úgy tűnt, hogy sok más nagy pénzügyi intézmény is hasonló sorsra jut. Hank Paulson, akkori pénzügyminiszter és Ben Bernanke, a Federal Reserve elnöke 2008. szeptember 18-án elmondta a kongresszusi vezetőknek: ha nem engedélyeznek egy hétszázmilliárd dolláros bankmentő csomagot, összeomlik a pénzügyi rendszer. Néhány republikánus vonakodva félretette fenntartásait. A bankmentő törvényt elfogadták, a Wall Street-i pánik lecsillapodott. És akkor mi van?

A hivatalos narratíva szerint a mentési művelet sikeresen stabilizálta a pénzügyi rendszert. Az amerikai gazdaság visszapattant, igaz, ehhez kellett egy olyan fiskális ösztönzés is, amelyet az Obama-adminisztráció 2009 februárjában keresztülnyomott a kongresszuson. Amikor ez a stimulus kezdte elveszíteni az erejét, a Fed hatalmas mennyiségű kötvény felvásárlásával adott további lendületet a gazdaságnak. Végül a nagy bankok a szabályozók és a kongresszus nyomására reformokat hajtottak végre a 2008-ban bekövetkezett események megismétlődésének elkerülése érdekében, nevezetesen a váratlan események kezelésére hivatott tőketartalék összegének növelésével. Ez volt az alaptörténet, amelyről Paulson, Bernanke és Tim Geithner, Obama pénzügyminisztere is írt emlékirataiban.

Ez a történet saját megfogalmazása szerint is tökéletesen pontos. A kilencvenes évek elején, amikor a hatóságok több ezer bank összeomlásához asszisztáltak, a munkanélküliségi ráta közel 25 százalékra nőtt, elszaporodtak az ingyenkonyhák, és sötétbe borult a fél ország. A 2008-as válság következtében amerikaiak milliói veszítették el otthonaikat, és 2010 nyaráig a munkanélküliségi ráta közel tíz százalékra emelkedett (napjainkban 3,9 százalékra esett vissza).

Az adófizetők pénze és a kapzsi, inkompetens bankárok

Jóval túlmutat a történet határain a Crashed: How a Decade of Financial Crises Changed the World (Zuhanás: Hogyan változtatta meg a világot a pénzügyi válság évtizede), Adam Toozénak, a Columbia gazdaságtörténészének vaskos kötete. Rámutat arra, hogy még mindig a 2008-as krízis következményeit szenvedjük meg, ideértve a politikaiakat is. Az adófizetők pénzével sietni a kapzsi és inkompetens bankárok segítségére valójában politikai jellegű tett volt. Ilyen volt a mennyiségi lazítás (quantitative easing), az a taktika, amelyet a többi központi bank is elfogadott, miután a Fed bevezette – ez elsősorban árfelhajtás volt, a gazdagok tulajdonában lévő pénzügyi eszközök árának emelése.

Mivel a bérek és a jövedelmek tovább gyengültek, a mentési erőfeszítések populista ellentéteket eredményeztek az Atlanti-óceán mindkét oldalán. A megszorító politikák, különösen Európában, újabb lökést adtak a politikai polarizációnak. Ennek eredményeképpen – írja Tooze – a „2007 és 2012 közötti pénzügyi és gazdasági válság a 2013 és 2017 közötti időszakra a hidegháború utáni rend átfogó politikai és geopolitikai válságává vált” – ez segített Donald Trumpnak bejutni a Fehér Házba, és Európa számos részén ez segített hatal(o)m(közel)i helyzetbe hozni a szélsőjobboldali nacionalista pártokat.

Tooze emlékeztet rá, hogy a 2008 szeptemberéig tartó évek során számos USA-beli döntéshozó és szakértő a globális veszélyre összpontosított: arra, hogyha Kína csökkentené a birtokában lévő amerikai kincstárjegyek hatalmas állományát, összeomlana a dollár. Eközben az amerikai hatóságok mindent figyelmen kívül hagytak a lakáspiacon és a Wall Streeten kialakuló őrületben, ahol a bankárok gyalázatos minőségű lakáshitelek millióit szedték darabokra, és jelzáloggal fedezett értékpapírok formájában adták el őket a befektetőknek. 2006-ra minden tíz új jelzálog közül hét ilyen volt.

Mérgező ábécé

Tooze végigvezeti olvasóit a mérgező jelzálogalapú termékek ábécéjén, van itt minden: MBS, CDO, CDS… Fő érdeme ugyanakkor – több mint hétszáz oldalon keresztül – a globális nézőpont érvényesülése. Megmutatja az európai bankok szerepét és a pénzügyi tőke határokon átnyúló áramlását. És részletesen bemutatja az eurózónában elhúzódó válságot, amely – állítja – „nem különálló esemény, hanem közvetlenül a 2008-as sokk következménye”.

A másodlagos jelzáloghitel-láz az Egyesült Államokból indult el, de hamarosan az európai óriásokra, például a Deutsche Bankra, a HSBC-re és a Credit Suisse-re is átterjedt: 2008-ra az összes magas kockázatú amerikai jelzáloghitel-állomány közel harminc százaléka külföldi befektetők kezében volt. Bár a nagy nemzetközi bankok szabályozása másként működött az egyes országokban, egységes, integrált tőkepiacon működtek. Így, amikor a válság lesújtott, és a rövid lejáratú banki finanszírozás sok forrása elapadt, az európai bankok tétováztak. Bizonyos tekintetben még rosszabb formában voltak, mint az amerikai bankok, mert dollárban denominált jelzálog-állományra kellett átállniuk, és az európai központi bankoknak és a végső hitelezőknek – az Európai Központi Banknak, a Bank of Englandnek és a Svájci Nemzeti Banknak – nem volt elég dollárjuk ahhoz, hogy rendelkezésükre tudják bocsátani.

Paulson és Bernanke ezt nem tudták előre, amikor 2008. szeptember 14-én meghozták a végzetes döntést, miszerint hagyják bedőlni a Lehmant. A nemzetközi banki katasztrófát csak úgy lehetett elkerülni, hogy a Fed – devizaátváltási megállapodások révén –szinte korlátlan mennyiségű dollárral látta el az európai partnereket, és a gondokkal küszködő európai bankok számára hozzáférést biztosított az Egyesült Államokban létrehozott különböző vészhelyzeti hitel- és hitelgarancia-létesítményekhez.

160 billiárd dollár van a vagyonkezeklőknél

És nem csupán a bankok jelentették az egyetlen lehetséges veszélyt a pénzügyi stabilitásra. A bázeli jelentés szerint a vagyonkezelők jelenleg közel százhatvan billiárd dollár felett gyakorolnak felügyeletet, ez több, mint amennyi felett világszerte a bankszektor diszponál.

Más elemzők rámutatnak az emelkedő részvényárak és a növekvő eladósodottság veszélyére a nem pénzügyi vállalatok körében, közülük sokan hatalmas hiteleket vettek fel a készleteik visszavásárlására és más vállalkozások finanszírozására. Egy nemrég készült McKinsey-tanulmány kimutatta, hogy az elmúlt tíz évben a társaságok felhalmozott adósságának összege megduplázódott az egész világon. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban megjegyzi a tanulmány, hogy a nem pénzügyi jellegű adósság majdnem kétharmada bóvli vagy majdnem az. Ebből a vitatható hitelből körülbelül hárombillió dollárnyinak jár le a futamideje a következő öt évben. Ha a gazdaság nem jól teljesít, vagy ha a kamatlábak elkezdenek meredeken emelkedni, sok vállalat kerülhet hasonló helyzetbe, mint tíz évvel korábban a jelzáloghitel-tulajdonosok – képtelen lesz visszafizetni vagy behajtani az adósságait.

Több mint négy évtizeddel ezelőtt a közgazdász Hyman Minsky megfigyelte, hogy a stabilitás és a befektetők optimizmusa – mint például az elmúlt néhány évben – serkenti a könnyű hitelezésen alapuló pénzügyi rendszer veszélyeit. Ha a pénzügyi kockázatvállalás előnyei bőségesek, és széles körben elterjedtek, talán érdemes lenne a társadalom erőforrásait az esélyek megszerzésére és az alkalmi csapás költségeinek viselésére fordítani. De ilyen napokban ki hiszi el, hogy egy elszabadult pénzügyi szektor mindenki számára jó lesz, csak a finanszírozóknak nem?

Az Egyesült Államokban és más országokban is hatalmasak voltak a pénzügyi válság és a nagy recesszió hosszú távú költségei. A gazdasági fellendülés, amely a Nemzeti Gazdasági Kutatóközpont szerint 2009 nyarán kezdődött, gyenge és egyenetlen volt. A GDP növekedése, a bérek, a tőkebefektetés és a termelékenység továbbra is elhúzódó maradt az elkövetkező évtized nagy részében.

Ez a cikk is érdekelhet

A magyarok a családtagjaiknak
hisznek, nem a kormánynak

A magyarok többsége nem tartja demokratikusnak Magyarországot, nem bízik a politikai rends…