• Amikor gazdagok kerülnek kormányra, ők hajtják a legnagyobb hasznot a helyzetből
  • A munkavállalók részvétele az amerikai jogalkotásban nem éri el még a 3 százalékot sem
  • Egy átlagos kongresszusi tag ottani karrierjét megelőzően kevesebb mint annak 2 százalékában foglalkozott olyan munkával, mint amilyet a legtöbb amerikai nap mint nap végez
Ténygyár-tartalom
6 percnyi olvasnivaló

Az amerikai félidős választások eredményének tükrében – mint ismeretes, a kongresszusban a demokraták, a szenátusban pedig a republikánusok szereztek többséget – különösen elgondolkodtatóak azok a szempontok, amelyeket Nicholas Carnesnak, a Duke University’s Sanford School of Public Policy politikatudósának figyelemre méltó írása vázol. A választást megelőzően a vox.com-on megjelent cikk rövidített fordításában a legfontosabb észrevételekre fókuszálunk.

Amikor gazdagok kerülnek kormányra, ők hajtják a legnagyobb hasznot a helyzetből. Az amerikai elnök egy üzleti világbirodalom milliárdos vezetője, és hasonlóan milliárdos kabinetje alighanem a leggazdagabb az amerikai történelem folyamán. Ellenfele a 2016-os választásokon „egyszerű” milliomos volt. A Legfelsőbb Bíróság legtöbb bírája ugyancsak milliomos, hasonlóan a kongresszus számos tagjához (ők valószínűleg már évek óta a gazdagok táborához tartoznak).

A gazdasági spektrum másik végén szerénykednek a kétkezi munkások, a szolgáltatóiparban dolgozók és az irodákban foglalkoztatottak. Ők azok, akik szinte sohasem kerülnek a politikai intézményekben folyó döntéshozatal közelébe.

Hogy miért? Egy olyan országban, ahol szinte bármelyik állampolgár jogosult lenne közhivatalt betölteni, a választott képviselők miért csupán a gazdaság egy reprezentatívnak nem mondható szeletéből merítenek?

A helyzet valószínűleg még annál is rosszabb, mint amilyennek elsőre tűnik.

Csábító lehetne az a gondolat, hogy az egyszerű dolgozó amerikaiaknak nincs is olyan rossz dolguk a politikában – különösen az olyan friss jelölteket tekintve, mint amilyen például a wisconsini vasmunkás Randy Bryce vagy Alexandria Ocasio-Cortez, az egykori éttermi dolgozó.

A valóságban azonban érvényesül az amerikai politika hosszú távú szabálya: a dolgozók képviseletében felbukkanó jelöltek szinte soha nem válnak politikusokká. Ocasio-Cortez és Bryce részben azért kerül a címlapokra, mert ilyen szokatlan (a politikusok számára) a gazdasági hátterük. Másrészt a jelölti győzelmük azért lenyűgöző, mert kampányaik egyfajta természetes rendet vágnak az amerikai politikában.

A „munkásosztályhoz” sorolt munkahelyek – a fizikai munka, a szolgáltatóipar és az irodai munka – még az információs korban is az amerikai gazdaság valamivel több mint felét teszik ki. Ugyanakkor a munkavállalók részvétele az állami jogalkotásban nem éri el még a 3 százalékot sem.

Egy átlagos kongresszusi tag ottani karrierjét megelőzően kevesebb mint annak 2 százalékában foglalkozott olyan munkával, mint amilyet a legtöbb amerikai nap mint nap végez. A hétköznapi dolgozók közül senki sem lépett politikai pályára, senkiből nem lett kormányzó, sem a Legfelsőbb Bíróság bírája – és nem lett amerikai elnök sem.

És ez aligha változik meg egyhamar.

A dolgozók képviselőinek kizárása az amerikai politikai intézmények életéből nem új jelenség. Valójában egy ritka történelmi állandóként van jelen az amerikai politikában. Még az elmúlt évtizedek során is, amikor pedig a munkássággal részben átfedésben lévő társadalmi csoportok – így például a nők – megkezdték a felzárkózást az egyenlő képviselet területén. Szerencsére a hivatalokban dolgozó nők aránya növekedett – igaz, jobbára csak a fehér gallérosok körében.

Fehérgalléros amerikai kormány

A mostani fehérgalléros amerikai kormány hívei azt állítják, hogy a „munkásosztályból” érkezők nem képesek hivatalt betölteni, és ezt tudják a szavazók is: inkább a gazdagabb jelölteket kedvelik.

Alexander Hamilton – az Egyesült Államok legelső pénzügyminisztere – azt mondta: „[a munkavállalók] tisztában vannak vele, hogy bármennyire nagy irántuk a bizalom, amit jó érzéssel könyvelnek el, érdekeiket a kereskedő hatékonyabban mozdítja elő, mint ők maguk”. Donald Trump azt mondta: „Szeretem az összes embert, legyen gazdag vagy szegény, de [kabinetszintű] pozíciókban nem akarok szegényeket látni”.

Ez az érvelés azonban sántít. Azok a személyes tulajdonságok, amelyeket a választók hajlamosak értékelni egy jelöltben – így az őszinteség, az intelligencia, az együttérzés és az etikus munkavégzés képessége – egyáltalán nem olyan tulajdonságok, amelyek csupán a kiváltságosak monopóliumai lennének. (Valójában az a két tulajdonság, amelyet a választók a leginkább igényel(né)nek a politikusoktól – a becsületesség és az együttérzés  képessége – valójában egy kicsit kevésbé gyakori a gazdagok körében.)

A dolgozók képviseletének valódi akadálya az, hogy egyszerűen nem is jelöltetik magukat. A jogalkotás területének 2012-es és 2014-es országos felmérései szerint például csak a jelöltek 4%-a volt korábban munkavállaló.

Gond van a kampánnyal

De mi az oka annak, hogy ilyen kevesen szállnak ringbe a hivatalokért? A válasz szinte kiveri a szemünket, annyira magától értetődő: a kampány.

Sokan szeretik a demokráciát, és nem akarnak olyan országban élni, amelyben más módon választódnak a politikai vezetők. De az amerikai demokrácia messze nem tökéletes – a kormányzati rendszer sem az –, és a választási versengés egyik mellékhatása, hogy a szerényebb erőforrással rendelkező csoportoknak hatalmas hátrányból kell indulniuk.

A demokratikus választások során csak olyanoknak van esélyük nyerni, akik fel tudják szabadítani magukat a munkájuk jelentette kötelezettségek alól, és magánéletüket is alá tudják rendelni a kampánynak. Nincs szabad idő, nincs család – áldozatokat kell hozni az eredményesség érdekében.

De vajon a pártok és az érdekcsoportok vezetői nem segíthetnének ezeknek az akadályoknak a leküzdésében? Nem tudnának alapítványokat létrehozni, a különleges alapok révén ösztönözve és támogatva a dolgozó jelölteket?

Természetesen tudnának. De általában nem tesznek semmit. Az új jelöltek toborzásáért felelősök gyakran nem látnak életképes lehetőséget a munkavállalókban, és inkább a fehérgalléros jelöltek felé hajlanak.

Ez a cikk is érdekelhet

Negyven éve először
nem nőtt a demokráciák
száma a világon

Választás szabadság nélkül: ez lett Magyarországból A Göteborgi Egyetem 3000 szakértő segí…